inap Verőcén, az ottani Baptista közösség bemerítési alkalmat tartott. Ilyenkor medence hiján az a szokás, hogy az alanyok fehér ruhába öltözve, leballagnak a Dunához. A Lelkész és a gyülekezet is velük tart, majd az előbbi Schirilla Györgyöt idéző dinamikával előre megy a vízbe.
A közeg elég hideg, ha kezünkkel mutatnánk, két ujjunk között biztosan nem lenne több három centinél. Persze ez senkit sem érdekel, hiszen mindenki arra gondol, hogy most olyat tesz, amiért tutira minden ismerőse kötözni való bolondnak tartaná, de mégis, mindenki mosolyog és örül, ilyen esemény csak egyszer van az életben. A felnőtt korban történő alámerítkezés egyszeri és megismételhetetlen. A keresztény egyházak ugyan eltérő módon gyakorolják e szép szokást, de mind a keresztség, mind a bemerítkezés Jézus példáját követi, akit szolgálata kezdetén Keresztelő János merített be, avagy Bemerítő János keresztelt meg.
A dolog lényege, hogy a víz alá merülő delikvens, bűneinek bocsánatát kérve, szimbolikusan a vízben hagyja egykori bűnös énjét (innen a vízi hulla), és teljes valóját Isten kezébe teszi. Végül is jó biznisz a Nagyfőnökkel ilyetén rendezni a képletet, úgyhogy hidegvíz ide, orrlyukon behatoló víz oda, mindenki boldog. Ha jobban belegondolok, elszántság mérőnek sem rossz… A bibliai ígéret pedig úgy szól, hogy aki hisz Jézusban, annak örökélete van odafenn. Vasárnap négy Dunakanyar lakó ezt a döntést pecsételte meg.
Persze az oroszokhoz képest kisfiúk vagyunk, ők nem tökölnek tavaszig, hanem léket ütnek, azt’ hajrá (hurrá).
