Félelem nélkül – rendhagyó óra a világháború tanúitól

Közel hetven esztendő telt el a háború befejezése óta. Élnek még közöttünk, akik végigélték a borzalmakat, akiket a származásuk miatt meghurcoltak, kényszermunkára ítéltek és kitelepítettek. Most már beszélhetnek is róla, bár a sebek még fölszakadnak, de a mai gyerekeknek tanulságként ízelítőt adnak az általuk megéltekről.

Közel hetven esztendő telt el a háború befejezése óta. Élnek még közöttünk, akik végigélték a borzalmakat, akiket a származásuk miatt meghurcoltak, kényszermunkára ítéltek és kitelepítettek. Most már beszélhetnek is róla, bár a sebek még fölszakadnak, de a mai gyerekeknek tanulságként ízelítőt adnak az általuk megéltekről.

Heinczné Cserni Katalin tanárnő az iskola fölső tagozatának szervezett rendhagyó órát, amelynek keretében 4 idős ember elevenítette fel fiatalságának emlékeit.

De a rendkívüli órának más célja is volt. Az esemény egyben üzenet is a diákságnak: legyenek büszkék őseikre, tanuljanak a példájukból, és beszélgessenek velük mindaddig, amíg erre lehetőségük van. Hiszen a széksorok között olyan gyerekek is ültek, akiknek nagyszülei szintén sok élménnyel, történettel rendelkeznek.

Zoller Teca néni, Jung Ági néni, Jung Karcsi bácsi, Rothbauer Tóni bácsi – Fotó: Heincz András

Rothbauer Tóni bácsi (77 éves) iskolai élményeiről mesélt. Elmondta, hogy micsoda hazafias nevelésben részesültek az akkori iskolások. Minden reggel imádsággal kezdtek, és imádsággal zártak, és egy nap sem múlt el anélkül, hogy ne emlékeztek volna meg a szörnyű trianoni döntésre. Az iskolai életet a rend irányította, a családok együttműködtek a tanítókkal. Nem volt szokatlan a körmös és az elfenekelés, amit senki sem sír vissza ugyan, de egy biztos: fegyelem volt az intézményben és az iskolán kívül is.

Rendkívüli óra Nagymaroson – Fotó: Heincz András

Jung Karcsi bácsi (84 éves) 16 éves volt, amikor elhurcolták a Szovjetunióba – 1945. január 2-án indultak. Jó cserkészhez illő módon pillanatok alatt becsomagolt a hosszú útra. Kortársakkal került össze Sztalinóban, olyanokkal, akik családjuk nélkül nőttek föl. Ezek között az árvák között pillanatok alatt megtanulta a nyelvet, s mint jó szakembernek, meg is becsülték a munkáját. A kamaszok találékonyságával biztosítottak magunknak némi zsebpénzt a túléléshez.

Feleségét, Jung Ági nénit (77 éves) 12 éves korában tették ki a saját házából. 50 kg-os csomaggal kellett elhagynia a helyet, ahol élt. Mint kisgyerek, egyet sajnált csak, a babáját. Nem engedték őt fel a padlásra a babáért, a háziak gyereke járt közbe, hogy elhozhassa végül a játékát. Így került hozzá elhunyt édesanyjának a fényképe is. Nagyszülei is Németországba kerültek, csak 1961-ben jöhettek haza.. Elmondta azt is, micsoda összetartás volt a kitelepítettek között, akik a mai napig segítik az ittmaradottakat.

Legmegrendítőbb – legalábbis számomra – annak a kőművesnek a története volt, aki nagyon szívesen és szorgalmasan dolgozott egész Nagymaros területén, kivéve a Tavasz utcát, amely a tragikus emlékek színhelye volt. Oda attól a naptól kezdve be sem lépett.

Zoller Teca néni (86 éves) egész más területre kalauzolt bennünket. Teca néni azon kevesek egyike, aki ragyogóan beszéli a sváb nyelvet. Ebből adott nekünk ízelítőt mondókák formájában. Érdekes volt, ahogy Cserni Kati tanárnő lefordította németre a sváb mondatokat, Teca néni viszont a ?Hochdeutschot” fordította svábra. Igazán vicces, hogy a dédunokái angolnak gondolták a számukra ismeretlen nyelvet.

Egy ilyen mondókát idézek is Döbrössy Kriszta könyvéből (fonetikusan íródott a sváb szöveg):

Az egy óra hamar eltelt. Nemcsak az érdekes történetek fogtak meg bennünket, hanem a bölcs idősek előre mutató mondatai is. Ilyenek például: becsüljétek jól meg, amitek van, fogadjatok szót szüleiteknek és tanítóitoknak, találjátok fel magatokat a nehéz helyzetekben, segítsétek egymást, tartsatok össze a bajban, szeressétek a hazátokat. Száz pusztába kiáltott nevelési célzatú beszélgetéssel fölért ez a hatvan perc. S mindennél többet mondott a csend, amivel a gyerekek hallgatták.

Köszönet a szervezőnek és Ági néninek, Teca néninek, Karcsi bácsinak és Tóni bácsinak! Reméljük, ez a nap a kezdete valaminek, ami folytatásra érdemes és segít a múlt megidézésében – hála Istennek már félelem nélkül.

Végvári Györgyi
Fotók: Heincz András

{phocagallery view=category|categoryid=47|imageid=0|limitstart=0|fontcolor=#B88A00|bgcolor=#EFEFEF|bgcolorhover=#DEDEDE|imagebgcolor=#FFD24D|bordercolor=#BCBCBC|bordercolorhover=#CDCDCD|detail=3|displayname=1|displaydetail=1|displaydownload=1|float=left}