Azt azért el kell fogadnunk, hogy betegnek lenni nem jó dolog. Ráadásul úgy, hogy a mozgásban akadályoz, és állandóan figyelmeztet a tested arra, hogy valami nincs rendben. Ez, mondjuk eddig magánügy lenne. Mégis püfölöm a klaviatúrát ebben a témában, mert megígértem, hogy bemutatok pozitív példát is az egészségügyről. Rosszat, írtak róla eleget és elegen.
Nagyon jó tapasztalataim volt a visegrádi Szent Kozma és Damján Rehabilitációs Szakkórház-ban. A szanatóriumi környezetben, kiváló felszereléssel, és jeles szakemberekkel működő egészségügyi intézményt mindenkinek ajánlom, aki a közelben intenzíven szeretne gyógyulni. Érdemes körülnézni a kórház honlapján, hogy milyen nyavalyákra kínálnak megoldást, hogyan segítik a gyógyulást. A kórházba való bejutás még annál is egyszerűbb, mint gondolná az ember: elég hozzá háziorvosi beutaló, és időpont-egyeztetés.
Egy szó, mint száz, a vállam rendbejött, köszönet mindenkinek, aki ehhez hozzásegített.
S hogy az ott eltöltött három hét alatt mi minden történhetett a betegekkel, szívesen közreadom. Mindezt persze csak azért, mert tudjuk, hogy a nevetés a legjobb orvosság…
Íme a családnak írt élménybeszámolóm egyik részlete:
Hallókészülék kiszedő készülék Visegrád, 2013. július
El kell ismernem, sokkal izgalmasabb itt az élet, mint otthon. Itt Visegrádon mindig történik valami. Ma pl. a 89 éves süket néninek beesett a vízbe a hallókészüléke vízitorna közben. Jó mélyre, úgyhogy nem lehetett csak úgy egyszerűen kihalászni.
Ahogy az lenni szokott, azonnal bizottság alakult a kivételére. Az elnöke közölte, hogy neki csak egy felmosó-szerkezet kell, és azonnal kiszedi. Nem járt sikerrel, de nem adta föl. Elkérte a fémből készült kapaszkodó-állványt, amely csőben végződött, hogy majd azzal. Ez se jött be. Közben a gyógytornász kisasszony szerette volna megtartani az aktuális vízibalettet, úgyhogy ránk szólt, hogy most már csináljuk a gyakorlatokat, majd csak fölhozza valaki. Ezt mindenki meghallotta, csak a süket néni nem, aki továbbra is bűvölte a mélységet, hátha magától feljön az a fránya hallókészülék.
Ekkor kezdett akcióba a társaság egyetlen épkézláb pasija, az úszómester. Nekivetkőzött, és halálmegvető bátorsággal próbálta kihalászni a néni szerkentyűjét. Már a feje búbja is csupa víz volt, amikor isteni szikra gyúlhatott az agyában. Elvitte a felmosót, majd kisvártatva megjelent a kreációval. A felmosó végére – úgy képzeljétek, mint egy hosszú nyelű gumis ablakpucolót – leukolplasttal rögzített egy közönséges ruhafogast fejjel lefelé. Az akasztó szolgált kampó gyanánt. Ez utóbbi azonban szűk keresztmetszetnek bizonyult, ezért ki kellett tágítania, úgy kezdett el halászni.
És láss csodát! Így ki tudta pecázni!
Nagy taps fogadta a produkciót. Úszómester pedig: horog visszaszűkít, leukolplast leteker, ruhafogas vissza, s mint aki jól végezte dolgát, ráadásnak elegánsan fel is mosott.
A néni pedig megvetően hajította a medence szélére a visszakapott készüléket. Inkább lépjen rá valaki, minthogy még egyszer pecázzon a fél uszoda.
Végvári Györgyi
