Kalandos utad merre hordoz?
Térj vissza a hármas halomhoz
Világnak
vándora!
Arcod látják, hogy elfeledjék…
Idegen vagy, legtöbb ha vendég,
Fordulj ott
bárhova! (Tompa Mihály: A vándorhoz)
Barangolás Felvidéken, a mai Szlovákiában
Eljött az ideje, hogy a májusi kerékpártúránkról bővebben is beszámoljak, és ne az akkori viharkatasztrófa keserű élménye maradjon meg, hanem az, hogy jó kis túra volt, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek. Ámbár a borongós hangulat az út elején még kísért, mivel az útravalóul szánt idézet szavai itt más értelmet kaptak. Valahogy nem azt szerettem volna érezni, hogy egykori Hont vármegyénk földjén és azon túl, Selmecen, Zólyomban, netán édesanyám felmenőinek városában, Eperjesen: “idegen vagy, legtöbb, ha vendég“.
2014. május 19-én, hétfőn Ipolyságnál átléptük a határt és az E77-es úton kerekeztünk a Selmeci-hegység felé. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az országhatártól észak felé haladva, már a harmadik falu után elfogynak a magyar nyelvű közigazgatási táblák (de nem azért, mintha ellopták volna, hanem mert a magyar lakosság számaránya már nem éri el a kritikus, 15%-ot). A 15km-re lévő, gyógyfürdőjéről híres Gyűgy előtti táblán, már csak a Dudince felirat árválkodik.
Fogy a magyarság, vagy csak átrendeződik, asszimilálódik?
Magam részéről én nem tudom ezt a folyamatot a természetes fejlődés részeként elfogadni, de azt belátom, hogy az uniós tagság, a határok átjárhatósága és az idegenforgalom kiépülése, tompíthatják a lelki fájdalmakat. Nem is kesergek tovább, elhatároztam hogy a továbbiakban szívesen látott vendégként fogom magam érezni, ezen a gyönyörű vidéken és egyébként az egész út során, összességében pozitív tapasztalatokat szereztem erről a régióról.
Valóban csodás idő köszöntött ránk indulásunk napján, az elmúlt hetek zord időjárása után. Hontnémetinél (már én ezután is csak a magyar elnevezéseket fogom használni) elkanyarodtunk a Selmecbánya felé vezető régi országútra és ezen a csendes, árnyas szakaszon bicikliztünk, a Selmec-patak mellett fölfelé.
Hamarosan elértük Szentantalt, ahol a manapság erdészeti múzeumnak otthont adó hatalmas Koháry-kastély uralja a tájat.
Ezután még egy rövid emelkedő és feljutunk Selmecbányára, az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb bányavárosába. Ez a festői kisváros egy völgykatlanban, az 1009 méter magas Szitnya-hegytől északra fekszik. Utcái teraszosan alakultak ki, mondhatni az épületeken kívül nemigen van vízszintes hely a városban (talán a focipálya…)
Sajnos, a kerékpáros turistaság természetéből adódóan, nem időzhettünk sokáig ebben a gyönyörű városban, mivel az út második fele még előttünk állt, nagyjából 60 km-nél tartottunk. Igaz, a várost elhagyva már lefelé mentünk a Garam völgye felé, de kritikus hely felé tartottunk, ahol két éve már sikerült eltévednünk, a nagyarányú autópálya építéseknek köszönhetően. A szintén nagyon érdekes Bélabányán is csak keresztülrobogtunk és hamarosan elértük a Garamot. Az autópályát keresztezve, Zólyombúcson és Kovácsfalván át, de Zólyom nagyvárosi lüktetését elkerülve,
korán begurultunk Szélnyére, az ismerős panzióba, ahol a múltkor már megszálltunk. Az okostelefonra telepített térkép-alkalmazással már nem is volt olyan nehéz odatalálni. Másnap korán reggel egy fél órácskát tanulmányoztam az említett csodafegyvert és a (biztonság kedvéért megvásárolt) legújabb szlovák kerékpáros térképet együttesen, mert nagy kihívás várt rám, mint túravezetőre. Egy nagyváros – Besztercebánya – forgalmán átlavírozni úgy, hogy az autópályával párhuzamosan haladó alacsonyabb rendű útról, a városon át, rátaláljunk a Breznóbánya felé haladó 66-os útra. Sajnos ez elsőre nem sikerült, biztató kezdet után, épp, mielőtt magunk mögött hagytuk volna a város zaját, hirtelen egy zsákutca-tábla állta el az utat – az a fránya GPS pedig nem akart segíteni! Kiderült, hogy a 66-os út, városból kivezető szakasza, kiemelt autóút lett, amelyre nem hajthattunk rá. A kerülő utak keresgélése túl sok időbe telt volna, ezért egy forradalmi megoldást választottunk: vonatra szálltunk.
Így kényelmesen, időveszteség nélkül utaztunk Garamolaszkáig, ahonnan az Alacsony-Tátrát átszelő út indul az Ördöglakodalma-hágón (Certovica) át a Vág völgye felé. Délben már nyeregbe is szálltunk és elindultunk az egész túra legnehezebb útjára, ahol 7%-os emelkedők egész sorát kellett leküzdenünk. Én néhol sokkal meredekebbnek éreztem, mint ahogy a térkép jelezte, pedig Selmecen megmásztunk néhány 12%-osat is. De ez egy ilyen sport, viszont az élmény sem utolsó, amit a csúcsra felérve érezhet az ember…
… hát még akkor, amikor lefelé száguldva maga előtt látja a célt, a Magas-Tátra hófödte csúcsait. A fárasztó nap végén, egy előre nem tervezett szálláshelyre tértünk be, amely Maluzsinán túl az út mellett hívogatott: a Radovica motelbe. Jól esett a pihenés, a figyelmes kiszolgálás, a jó vacsora és hozzá a sör és a Becherovka. Másnap reggel még öt km-t mentünk lefele a Vág völgyéig,
azután elkanyarodtunk a Liptószentmiklós felé vezető útra. De még előtte, Liptóújvárnál észak felé vettük az irányt és a vár mellet elhaladva kereszteztük az autópályát. Máris a Béla-patak mellett tekertünk Podbánszkó felé. Előttünk magasodtak a Liptó-Havas hegyei és a Kriván jellegzetes csúcsa.
20 km-t megtéve, a Három-forrást elhagyva találkoztunk az első útakadállyal, az úton fekvő, kidőlt fenyőfák tömegével. Lassan megértettük, hogy egy szomorú esemény – a 2014. május 15-i viharkatasztrófa – következményeinek lettünk szemtanúi.
Ezek után úgy döntöttünk, hogy csak Tátralomnicig megyünk, ott szállunk meg és a következő napot, május 22-ét is ott töltjük, Zakopánéba pedig majd egy másik alkalommal megyünk el.
Ebben a kellemes panzióban töltöttünk két éjszakát. Magyar tulajdonosa nagyon szívélyes volt velünk.
És itt tervezgettük a hazavezető utunkat, amelyet majd máskor mesélek el.
Horváth Tivadar
2014. június 18.
Kapcsolódó:
– Katasztrófa-turizmus
– Kerekezz velünk a Tátrába!
