Annyi mindenen keresztül megérkezik az Úr!

Várakozás és születés. Befelé figyelés és másikra figyelés. Advent és karácsony. Család, felelősség, odaadás. Imádság. Mindezekről – az ünnepek alkalmával – Kantár Norbert katolikus atyával beszélgettünk.

 

norbi atya
Norbert atya

 

– Mi indított el a papi hivatás útján?

– Elég zűrös családban nőttem fel. Gyakran kérdezik is, hogy nem kínos-e erről beszélnem, de mindig mondom, hogy nem, mert nem én tehetek róla, hogy szegény édesapám, küszködött az alkohollal. Ebben a nehézségben édesanyám volt egy nagy támasz, aki egy nagyon jó ember volt. Teljesen vallástalan családból jöttem, ahol már gyerekként mindig éreztem valaminek a hiányát. A történethez az is hozzátartozik, hogy nagyon sokat költöztünk. Pesti születésű révén Zuglóban nevelkedtem, úgy tízéves koromig. Ezt követően Ceglédre költöztünk, ott laktam körülbelül húsz éven át. Büszkén mondom, hogy Ceglédinek tartom magam, tehát alföldi gyerek vagyok. Ott szembesültem először azzal, hogy egyáltalán mi az, hogy templom. Akkor egy tanyán laktunk, mert édesapámnak köszönhetően a családunk fokozatosan csúszott lefelé. Busszal jártunk be a városba, így ha volt időm, bementem a ceglédi templomba, mert kifejezetten szép épület, én pedig szeretem a művészetet. Az a templom ragadott magával. Így kezdődött az egész.

– Az, hogy egy templom szép és tetszik, még nem jelenti azt, hogy az ember pap lesz.

– Ez így van. Eleinte, amikor a ceglédi templomba betévedtem, egyszer sem zajlott szertartás. Egy alkalommal viszont éppen egy misére értem be, amiről akkor azt hittem, hogy valami zártkörű rendezvény, ezért azonnal kijöttem. Aztán ahogy múltak a hetek, egyre bátrabb lettem. Olyannyira, hogy még szentáldozáshoz is járultam. Utólag derült ki a plébános számára, hogy nem voltam elsőáldozó. Behívott tehát a sekrestyébe, majd mondta, hogy soron kívül felkészít az elsőáldozásra. Ekkor olyan tizenhárom-tizennégy éves lehetettem. Miután elsőáldozó lettem, a plébánosom hívott ministrálni. Ezután minden misén ott voltam, mert teljesen magával ragadott a liturgia.

– Minek volt köszönhető az, hogy kiskamaszként ennyire a szentmise hatása alá kerülj?

– Talán annak, hogy a templomba járás nem kötelesség, hanem az én saját döntésem volt. Egy bizonyos koron és ponton túl én magam nem szoktam erőltetni a fiataloknál sem a miséket, sem pedig a hittant. Talán sokan nem értenek egyet, de nem vagyok híve a mindenáron kötelezővé tételnek. Persze egy bizonyos korig igen, hiszen rá kell nevelnünk a gyermekeket egy bizonyos normára. Visszatérve az előző kérdéshez, akkoriban merült fel bennem először az, hogy egyszer akár én is misézhetek majd. Persze később rájöttem, hogy a papság nem csak ebből áll. A másik, ami hozzájárult ahhoz, hogy pap legyek, a ceglédi plébános komolysága, hitelessége. Mind a mai napig jó barátságban vagyok vele.

– Ő egyfajta lelki vezető számodra?

– Nem jártam sokat hozzá beszélgetni, de először nem is volt igényem a lelki vezetésre. Ilyen tekintetben talán rendhagyónak számítok, hiszen én leginkább papbarátaimmal szeretem megbeszélni a dolgokat, vagyis nem rendelkezem „echte katolikus lelki vezetővel”. Átbeszélni – ez az én elvem.

– Volt egy pont vagy esemény az életedben, amikor megérezted Isten hívását arra, hogy pap légy?

– Nem. És sokszor irigykedve is nézem azokat, akik egy adott dátumhoz tudják kötni a megtérésüket. Én nem. Nálam ez egy folyamat. Persze ez se nem jó, se nem rossz, egyszerűen így alakult, illetve alakul, hiszen a folyamat még nem zárult le. Éppen mostanában gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán nem vagyok jobb ember, mint más. Elkövetek ostobaságokat, viszont mégis valahogy jobban elöl kell járnom, mert rám embereket bízott az Úristen. Jobban kell törekednem a Szentírásnak, a lelkiségnek a megismerésére, de ez messze nincs kész bennem. Pásztor vagyok ugyan, de ezzel együtt egy bárány is Krisztus nyájából.

– Milyen viszonyt sikerült kialakítani a nagymarosi, kismarosi és verőcei hívekkel?

– Óhatatlanul is összehasonlítom az ittenit az alföldi szolgálatommal. Szeretek itt lenni, szeretem az itteni híveket. Ennek ellenére sokszor hazahúz a szívem, hiszen onnan származom. Az itteniek mentalitása teljesen más, mint az alföldieké, itt jóval közvetlenebbek az emberek. Talán érdemes volna megkérdezni tőlük, ők hogyan viszonyulnak hozzám.

– Sok pozitívumot hallottam tőlük.

– Ennek azért örülök. Igyekszem jó kapcsolatot kialakítani a hívekkel, de az eredmény nem az én érdemem. Szoktam hangsúlyozni, hogy attól, hogy valaki jó ember, még nem biztos, hogy jó pap. Igyekszem persze az lenni, hiszen ez az életem célja, miközben Istennek is hálás vagyok, de azért édesanyám mentalitása dolgozik bennem, azaz minden, amit otthonról hoztam. Ezért is mondtam, hogy az emberi kapcsolataim nem az én érdemem. Egyszerűen ilyen a habitusom.

– De az már a te döntésed, hogy mindezt tökéletesíteni próbálod, nem?

– Az már egy másik kérdés. De ha már a talentumokról beszélünk, ahol tartok, abban más papoknak szintén nagy szerepük van. Akinek a hivatásomat köszönhetem, az Kiszel Mihály atya, aki Cegléden vett pártfogásába, mindemellett a bennem lévő közvetlenséget Bokros Levente atya hozta elő, akit a verőceiek, kismarosiak és nagymarosiak közül biztosan sokan ismernek.

– Mire ezek a sorok az olvasókhoz eljutnak, már adventben járunk. Mit kell, hogy jelentsen számunkra ez az időszak?

– Amikor a szemináriumba jártam, ráébresztettek arra, hogy amikor a pap prédikál, elsősorban saját magához beszél. Ezért igyekszem olyat prédikálni, ami engem is megfog. Tehát amikor újraolvasom a megírt szentbeszédemet, és azt unalmasnak találom, akkor másikat írok. Az adventi időszakra ugyanez vonatkozik: azt próbálom átadni, amit nekem mond az advent, és azt, ahogyan én élem meg az adventet.

– Azaz?

– Az adventi időszakra azt szoktuk mondani, hogy egyfajta várakozás. Na de mire várakozom? Bizony rengeteg mindenre. Földi dolgokra is. Az alap persze az, hogy Krisztus eljövetelére, az úrjövetre. De annyi mindenen keresztül megérkezik az Úr! Ha a karácsonyra gondolok, mindig eszembe jut, hogy nekem még nincs se keresztlányom, se keresztfiam. Irigykedve nézek egyes paptestvérekre (szent irigység!), hogy nekik már van keresztgyermekük. Vágyom arra a gyermekre, – és persze itt nem a sajátomra gondolok – akinek szívből tudok örülni. Persze mindenkinek örülök és igyekszem örülni még akkor is, ha éppen nincs jó napom (mert még a papoknál is előfordul), de akadnak efféle földi dolgok, amire, vagy akire várakozom.

– Adventkor felerősödik benned egy keresztgyermek iránti vágyakozás?

– Általában véve egyre jobban felerősödik. Azért sem tartom mindezt mellékesnek, mert János apostol is leírja a leveleiben, hogy ha nem szeretjük azt, amivel itt a földön találkozunk, akkor az örökkévaló dolgokról miért beszélnénk úgy, mintha azok lelkesítenének. Nem pontosan így mondja, de a lényege ez (1Jn. 4, 20).

– Nyilván nem véletlenül vagyunk ebben a formában itt, a Földön.

– Így van. Ezért mondom, hogy nekem fontos, hogy már itt boldog legyek. Az Egyház tanításában is benne foglaltatik az, hogy már most elkezdődik a mennyek országa. Azt kell mondanom tehát, hogy várakozok, de nincsenek követelményeim. Amit pedig kapok, annak szeretnék örülni.

– Ezt bárki életére ráilleszthetjük.

– Igen, és ha már említetted a lelki életet, akkor el kell mondanom, hogy az advent a visszavonulást is jelenti számomra. Amúgy sem vagyok egy – hogy mai fogalommal éljek – kimondott partyarc, nem szoktam a társaság központja lenni. Adventkor pedig különösen szeretek az esti órákban már nem jönni-menni, hanem egyedül lenni és lelkileg jobban beleadni apait-anyait. Ez a nagyböjtre is vonatkozik, de az adventben még inkább szeretek elcsöndesedni.

– Ez, mondhatni szöges ellentétben áll azzal, amit a világ kereskedői kommunikálnak felénk, hiszen ők befelé fordulás helyett a kifelé fordulást, a várakozás helyett pedig a vágyak gyors kielégítését „követelik”.

– Hogy megóvjam magam ettől, – illetve, ahogy szoktuk mondani, „vasárnap csak az ördög nem alszik a plébánián”, (mert a pap is pihen) – nem köttettem be a tévémet. Persze akadnak filmek, sorozatok, amelyeket szívesen megnéznék, de a fent említett kísértést szeretném kiszorítani az életemből. Már csak azért is, – és itt visszatérek egy korábbi gondolatomhoz – mert nekem jobban élen kell járnom ezekben a dolgokban. Nem tudok hitelesen beszélni valamiről, amit meg sem próbálok megtenni vagy éppen nem megtenni.

– Mindezek tükrében mit jelent számodra a karácsony ünnepe?

– A karácsony számomra már a kifelé fordulást jelenti, de abban az értelemben, hogy amit próbáltam összeszedni az adventi időszakban, azt mind tettekre váltsam. Meglátogatom az ismerős családokat, barátokat, hogy amivel feltöltekeztem, azt próbáljam tovább adni nekik.

– Tehát az advent a spirituális töltekezés ideje, a karácsony pedig a továbbadásé?

– Igen, körülbelül ezt jelenti számomra.

– Mit mondhat a mai ember számára Jézus születésének története?

– Ez számomra egy nagyon komoly kérdés. Talán szokatlan példa, de biztosan sokak számára ismerős a Harry Potter könyvsorozat. Abban, amikor Dumbledore, az idős tanár-mágus meghal, találkozik Potterrel és azt mondja neki: „Ne szánd a holtakat, Harry. Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek.” Találkoztam nem egy emberrel – például temetések során – akik nélkülözték a reményt, tehát nem volt meg bennük annak az értelme, amiről a Szentírás beszél. Jézus története nem egy szép mese. Hogy kicsit visszatérjek az adventi várakozásra, az, hogy várakozom arra, hogy egyszer megszületik a keresztgyerekem, szintén nem mese. Ez vágyakozás, várakozás, egy valóság a maga kötelességeivel együtt. Ha a karácsonyt nézzük, akkor az egy nagyon szép ünnep, de ettől jóval több, hiszen hozzá tartozik, hogy szeretném, ha az életem részévé lenne. Ha én egy család barátja leszek, – és itt a Szent Családról is beszélhetünk – akkor ott már megjelenik a felelősség fogalma. Erről Barsi Balázs nagyon szépen beszél, amikor azt mondja, hogy persze, megvannak az egyházi év különböző időszakai: advent, karácsony, nagyböjt, húsvét, évközi idő, de ezek minden szentmisében jelen vannak. Azt, amikor várakozunk Krisztusra, adventnek hívjuk. Amikor eljön, megtestesül az oltáriszentségben, az a karácsony. Amikor a pap lehívja a Szentlelket, az a pünkösd. Amikor a kenyér megtöretik, az a nagyböjt, a nagypéntek, az úrfelmutatás pedig a húsvét. Amint azt a hivatásom kapcsán is mondtam, ez az egész egy folyamat, amelyben rengeteg az átfedés. A karácsony a maga komolyságával együtt szép. Ezzel együtt viszont a karácsony sokkal meghittebb annál, hogy az élet problémái beleszóljanak. Ilyenkor bizony félre kell tenni mindent.

– Nálatok, gyermekkorodban, ez mennyire sikerült?

– A magam életéből véve a példát, soha nem volt békés karácsonyunk. Felnőtt fejjel mindig azon gondolkodom, hogy miért nem lehetett félretenni legalább egy napra. Nem is a problémát, de legalább az azon való rágódást.

– Talán mert a mindennapok során szinte az ember részévé válik.

– De nem a probléma, hanem a rágódás! Egyszer Szolnokon tartottam egy előadást A sátán a mindennapokban címmel. Ebben arról is szót ejtettem, hogy a megszokás az ördög számára éppen megfelelő eszköz arra, hogy az Úristentől eltávolítson és így a karácsonytól is. Persze nem szűnnek meg a gondok karácsonykor sem, de legalább akkor próbáljuk meg elengedni őket az Úristen által. Nélküle ugyanis ezt nem tudjuk megtenni egy napra sem. Ha ilyenformán üzenhetnék a hitüket nem gyakorló embereknek, akkor azt mondanám, hogy amennyiben fontos a családjuk és annak békessége, legalább ez a három nap legyen imádságos olyan értelemben, hogy tegyék az Úristen elé a gondjaikat, a problémákon való rágódásukat és kérjék, hogy vegye el az aggodalmaskodást. Legalább karácsonykor érezzük, hogy a család mennyire fontos. Végül pedig próbáljuk meg átültetni a mindennapokba azt, hogy mit jelent ez a szeretet: próbáljunk meg odafigyelni a másikra.

 A cikk forrása: Verőcei Tükör