Téli dombok közt a szelídség – Szokolya

A falu a ködből kibuggyan – egy-egy torony, háztető kiszúrja a fehérséget, mely a völgybe szorult. Közelről az épületek halkan zümmögnek, vajon mi a szöveg, nem értem, nem érthetem, hisz nem ködből, s nem kőből vagyok, nem egy a nyelvünk. Fázósan közelebb húzódik az út két oldalán a házsor – másfelé kell indulnom, bőröm bánja a köszönéseket, a járművek iszkolását.

Szokolya_5
Fotó: Kovács Gabriella

 

Szokolya_3
Fotó: Kovács Gabriella

 

Szokolya_4_kicsi
Fotó: Kovács Gabriella

 

Szokolya_2
Fotó: Kovács Gabriella

 

Savanykás-kesernyés a föld illata, rög-rög hátán ameddig a szem ellát. Hónedves sárban lépdel a fűcsomók közt. Horkan egyet, s nekiiramodik. Átlényegül. Más a föld és más a fa, a madarak rikoltozása, röpte. Patája félig belesüpped a földbe, puhasága meglepi, hisz hajnalban még fagyott erősen. Megtalálja szag és nyom alapján a csordát – itt éjszakáztak – letelepszik; megérkezett. Lassan köré gyűlnek, mind a hatan. Elfogadják.

 

Deer_2
Fotó: Kovács Gabriella

 

Szokolya_7
Fotó: Kovács Gabriella

 

Szokolya _1
Fotó: Kovács Gabriella

 

Ül a dombon a lány és a messzeséget kémleli. De nem úgy, mint aki valamire vár, hanem mint aki megérkezett. Csak ül, borostyánfonat a haja, szembogara folyvást az égre tapad, miközben szívét az erdő és a meg nem tett utak vonzzák. Mintha azon mélázgatna még kicsit, héja vagy szarvas képében haladjon tovább. Nyugtalanságát tán örökölte – távoli ősei ezzel sújtják, fájdalmas ajándékléttel. Kóbor reggeli fény vetül rá, s ráeszmélsz, egy fát néztél a mező közepén.

Szokolya _0_kicsi
Fotó: Kovács Gabriella

 

Szokolya_8
Fotó: Kovács Gabriella

 

Magányos fa
Fotó: Kovács Gabriella

 

Mész és fúj a szél az arcodba, kezed vörösen, bénán lóg, nyakadban a sál valahogy mindig kibomlik, és mégis húz valami fel, le, és ismét fel, le… A dombok hátát taposod, szelíden, mert az ág reccsenése szentségtörésként hat. Ha leguggolsz, minden fűszál barátként megremeg leheletedtől. Van az a pillanat, amibe ártatlanul belesétálsz: megállsz a csenevész bokor mellett, szétnézel, s tíz év tapasztalatával lépsz tovább. Elfogadod.

 

  • Valencia Lalix

    Paxia. Így hívják azt a meghitt zugot, amely talán csak egyedül áll ellen Bengázernek.
    [ https://www.youtube.com/watch?v=M4R0DQog7-M ]

    Az utolsó erdőfolt Kismaros felé haladva és fölötte a rét – ez Paxia. Őzek, vaddisznók
    borz, róka lakják, a szarvasbőgés testközelből figyelhető meg, a növényzet egyedülálló:
    A vácrátóti botanikus kert referencia területe. A cikk utolsó képén szereplő fa egy
    magányosnak tűnő, vénségesen öreg (fél)vadalmafa – hát ki ne szeretne ITT vadalmafa lenni?
    Paxia mindig gondozott, a tűzhely mellett a fa oda készítve – marasztal amig
    időd engedi. A terület gazdája rossz ember nem lehet.

  • Valencia Lalix

    Ültem a réten. A nap melegen sütött, de a hegyek csúcsa felől már
    öles léptekkel megindult felém az ősz. A nőkre és a gyerekekre gondoltam,
    akiket szerettem, vagy szerethettem volna. Azokra a férfiakra, akik
    barátaim voltak, akik azok lehettek volna, ha találkozunk. Láttam az
    arcukat és az életüket, a messzi múltból indult valamennyi. Nemzedékek
    hosszú során keresztül, mintha görcsösen ragaszkodtak volna hozzá,
    ismételték sorsukat és vonásaikat, azt a sorsot és azt az arcot,
    amelytől szabadulni szerettek volna. Vajon mi kényszeríti őket, hogy
    cipeljék ezredéves terhüket? Vajon mi kényszerít engem, hogy
    én is ezt tegyem?

    Marquez mindenkinél hamarabb jött rá, hogy az időt is érheti baleset.
    Igaz, ő csak egy kis szoba anomáliáit próbálta megmagyarázni és

    nem vett észre, hogy mikor az idő darabokra hullik, a tér papír módjára
    gyűrődik össze és átbökhető lesz egy tűvel, az Univerzum távoli pontjait
    rendelve egymás mellé. Ez az a pillanat, amikor megváltozik a sors.
    A megváltás pillanata.

    Tudtad-e, hogy a szelíd-képű ősz napot hazudik, hogy kegyeidbe fogadd?
    Mert mig andalítóan zsong a táj, menthetetlenül sodródsz a tél acélkék
    karjai közé. Egyetlen esélyed van csak: Felismerni, hogy az idő mikor
    döfi szíven sorsodat, miközben ő maga is megszűnik létezni.

    Ekkor terhed lerakhatod, szabad vagy.