Biciklivel Új-Zélandra
Reggel kilenckor indult el hónapokig tartó útjára Fadgyas Enikő és Boros Balázs. Új-Zélandra akarnak eljutni, két keréken. Bicajjal. Őrültek volnának?
Hiszen a huszonegyedik században nem olyan nagy kunszt megoldani, hogy az ember a világ túlfelére jusson. Maximum egy átszállással van repülő, tavaly Madridig futott az első kínai vonat, de ha Moszkváig elvergődik az ember, onnan az Oroszország Express már Észak-Korea szomszédságába, Vlagyivosztokba repíti. Ha autóba ül, akkor kevés alvással 8 nap alatt szintén el lehet érni a kínai tengert. Biciklivel mindez körülbelül két és fél hónap, ha az ember kényelmesen teker. Na de miért választaná a bringázást az ember, hacsak nem őrült meg egy kicsit?
Romantika
Amikor Enikő kicsi volt, az egyik National Geographicban látott egy fotósorozatot Mongóliáról. A képek nagy hatást gyakoroltak rá, annyira, hogy egész életében elkísérték. Emiatt a sorozat miatt akart eljutni Mongóliába. Aztán megismerte Balázst, Balázs pedig megismerte Enikő mongóliai vágyát. Tavaly tavasszal, egy napsütéses napon azzal hívta fel Enikőt, lenne-e kedve együtt elmenni Mongóliába, biciklivel. Enikő azonnal rávágta, hogy persze. A biztonság kedvéért a fiú valamivel később újra felhívta, hogy ő komolyan gondolta. A lány válasza az volt, hogy ő is.
Estére aztán vettek egy nagyobb méretű térképet, a földre terítették és összeölelkezve álltak fölötte. Az elhatározás megszületett.
Felkészülés
A tavaly márciusi döntés óta a szombati indulásig folyamatosan azon dolgoztak, hogy a tervük sikerüljön. A pénzüket félretették, bicajos túrákat tartottak, beszerezték a szükséges vízumokat és oltásokat. Elolvastak egy rakás blogot a hasonlóan hóbortos kerékpározóktól, néhányukkal fel is vették a kapcsolatot. Szerveztek szállást, ismerkedtek a tereppel, terveztek útvonalat és úti pakkot. Egy pilisvörösvári kerékpár-készítő egyedi bicikliket tervezett nekik, amiket meg is épített aztán.
A hét közepén beszéltünk utoljára, akkor éppen Bécsből tartottak hazafelé, mert volt olyan vízum, amit csak osztrák szomszédainknál lehetett elintézni. Fáradtak voltak. Indulni akartak.
Balázs és Enikő egy évet készültek arra, hogy 2015. március 21-én lenyomják a pedált és alig néhány tíz kilónyi pakkba csomagolva az egész életüket, együtt nekiinduljanak a világnak.
Elindulás
A nullás kilométerkőtől rajtoltak. Szimbolikus szám, szimbolikus helyszín. Reggel nyolckor volt a gyülekező. A szűkebb és tágabb család, barátok meg a média indította útnak őket. Az utolsó pillanatig interjút adtak, kilenc körül pedig meglódultak a bicajok. A nyeregben két eltökélt, vágyakozással teli, boldog ember. De míg az acélvázakon összesen negyven kilónyi csomag állt halomban, addig – ebben biztos vagyok – a szívükben, a lelkükben nem volt teher.
Dél felé indultak. Egy óra sem kell hozzá, hogy maguk mögött hagyják Budapestet, két nap elég, hogy az országot is. Aztán a kontinenst.
Az út
Az út szinte adja magát. Bicajjal mennek, ha nem szükséges, akkor kihagyják a nehéz terepet. Néhol azonban elkerülhetetlen egy kevés hegy (köztük a világ legmagasabb lánchegysége) vagy némi sivatag. Augusztus végére Mongóliába akarnak érni, onnan már szinte mindegy, mikor szelik át Kínát, aztán Thaiföldet, Ausztráliát, míg végül Új-Zélandra megérkeznek.
Az út nemzeteken, kontinenseken és kultúrákon át vezet. Az iszlámtól a buddhizmusig, a konfuciánustól a hinduig találkoznak mindenféle hatással. A törököktől belépnek a burkák és a vallási fanatikusok világába (európai sztereotípia, annyira nem kell komolyan venni), aztán jönnek a dzsungelek és sivatagok, diktátorok birodalmai váltakoznak jogállamokkal és fejlődő demokráciákkal. Mindeközben ők abban hisznek, az útjukat arra alapozták, hogy mindenhol emberek élnek. Emberek, akik szállást adnak majd. Emberek, akikkel ha kedves az utazó, akkor kedvességgel jutalmazzák majd cserébe. Emberek, akik segítenek, ha bajba kerülnének.
Ez az út szinte gyermeki naivitásra van alapozva és a tiszta lelkesedés a motorja. Ritka kombináció, nem is lehet kettőnél több szereplős történet. Ártatlansága miatt pedig sikerre van ítélve.
Bátraké a szerencse, a Bátor Táboré a támogatás
Balázs és Enikő útja ugyanakkor egy jótékonysági akció is egyben. Útjukkal a Bátor Tábort kívánják segíteni, ahol Balázs évek óta önkéntesként segít. A Bátor Tábor daganatos vagy krónikus betegségben szenvedő gyerekeknek ad élményt, szándékaik szerint olyat, amelyben el tudják felejteni a betegségüket. Gyerekek tudnak lenni, pedig a sorsuk olyan terhet rótt rájuk, amiket felnőttek is nehezen cipelnek.
Balázs és Enikő projektjének a szlogenje ez: Havi egy ezres – neked pénzben, nekünk kilométerben. Azt szeretnék, ha az ő teljesítményük kézzelfogható segítséget nyújtana a Bátor Tábornak. Azt kérik, hogy aki velük van, egyetért esetleg csak szurkol, az havonta, egy éven át, rendszeresen támogassa a Bátor Tábor alapítványát, akár csak egy ezressel is.
Balázs és Enikő is az Élménykülönítmény tagjai. Sportot csinálnak a jótékonyságból. A maguk öröméért mennek, mások javára.
Dél felé
Ismerik azt a viccet, hogy két magyar bicajozik Mongóliába? Azt mondja az egyik: -…
Mit is?
Mi a fenét lehet ilyenkor mondani? Lehet nézni párás szemmel, ahogy Balázs és Enikő eltűnnek indulás után a forgalomban, aztán kicsit álldogálni még a nullás kilométerkőnél a főváros közepén, de percek múlva újra rátöri az ajtót az emberre a saját élete. Akkor kocsiba ül vagy villamosra száll és hopp! – minden visszakerül a régi kerékvágásba.
Miközben dél felé pedálozik egy fiatal pár, akiknek mostantól nincs többé régi kerékvágás. Csak új kerékvágás van. Minden egyes nap.
Jó utat nektek!
Lakatos Péter
Az indulásról a fotókat Néder Sarolta készítette.
(Enikő és Balázs folyamatosan beszámol az útról a www.magunkutjan.hu oldalon.)
