Egy nyelvet beszélünk?

0
8

Szülő- pedagógus kommunikáció a gyakorlatban

Az alábbi írás szerzője dr. Skita Erika – ahogy magát meghatározza, kommunikációs hídépítő. Írását vitaindítónak szánjuk: nagyon reméljük, hogy a kulturált hangnem, és a családokat érintő téma gyerekeink javát szolgálja majd. Tervezünk folytatást is, hamarosan részletes interjút készít a Kisduna az írás szerzőjével.

Beke Zsófia

 

Minden szülő számára meghatározó, hogy kik tanítják a gyermekét. Nem feltétlenül a szakmai felkészültség a kérdéses, sokkal inkább az, hogy hogyan viszonyulnak a gyerekhez, mint egyéniséghez. Elfogadják-e és tovább segítik-e az úton, amely a legjobb önmaga felé vezet, vagy hajlamosak az első benyomásból hosszú távú ítéletet hozni felette? A gyerekek – ahogy a felnőttek is – képesek a változásra, ha segítik benne őket.

A szülői értekezletek és fogadóórák nem csak a pedagógusoknak okoznak fejfájást. Tanárként felkészülni a kérdések áradatára, az elégedetlenség hangjainak kezelésére kétségtelenül nagy feladat. Ám a másik oldalon ott a bizonytalanság, és a kérdés: mások milyennek ítélik a gyerekem? Mert könnyű ítélkezni ,, és legtöbbször élünk is a lehetőséggel: gyakran ítélkezünk gyerekek, szülők és tanárok felett is. Ám az ítélet egyben azt is jelenti, hogy meghagylak ebben az állapotodban, mert nem bízom benne, hogy képes vagy változni vagy változtatni.

És itt jön az, ami a kapcsolatok jobbá válását az első lépésnél megakasztja. Bárki, aki úgy érzi, megítélik, akaratlanul is védekező állásba vonul. A gyerekeken keresztül a szülők gyakran úgy érzik, őket is bírálat érte. Már nem csak a gyerekükért, de önmagukért is ki kell állniuk. Vagy ha nem állnak ki, hát úgy érzik, hogy mindketten megmérettek és elbuktak.
A pedagógusok felelőssége kétségkívül igen nagy. A szülőre nagyon nagy hatással van az, ahogyan a tanáraik nyilatkoznak a gyerekeiről. Minden szülőben felmerül a kétség, hogy jól ismeri-e a saját gyerekét, ha a saját tapasztalataitól igen eltérő véleményt hall róla. Természetesen legtöbbször nem alakítja át a saját meglátásukat véglegesen, ám a kétség érzése sem kellemes.

 

híd

Ezért is mennek sokszor görcsbe rándult gyomorral a szülőikre, fogadóódákra, hiszen valahol tudat alatt azt várják, hogy rájuk zúdul majd egy sor olyan információ, amivel nem biztos, hogy egyetértenek, vagy amivel képesek megbirkózni.
Az lenne az optimális, ha a szülők és a pedagógusok együttműködnének. Hogy ellenfelek helyett, akik számukra csak újabb gondot okoznak, inkább szövetségesként tekintetének egymásra. Mert ezzel mozdíthatják elő a gyerekek fejlődését, azt, hogy szeressenek tanulni. Hiszen a nagyvilágban nem az érdemjegyek számítanak, hanem, hogy mit tudnak kezdeni a megszerzett tudással.

Arról nem is beszélve, hogy mind a tanárnak, mind a szülőnek nagy segítséget jelent, ha egy oldalon állnak, és nem egymást túllicitálva igyekeznek bizonyítani, hogy a másiknak nincs igaza.

Igen, kifogások mindig vannak – és mindig egyszerű a másik felet hibáztatni, azért, amilyen. Ám ha kicsit magunkba nézünk és megkérdezzük magunktól, hogy a legutóbbi alkalommal biztosan nem tudtuk volna másként elmondani, kicsit kevésbé élesen, vagy türelmetlenül… nagy valószínűséggel arra jutunk, hogy nekünk is van hová fejlődnünk.
És itt a kulcs. Valamennyien fejlődünk – gyerekek, szülők, pedagógusok. Nem változtathatatlan a személyiségünk és nincsenek örökre kőbe vésett tulajdonságaink. Ha jobb kapcsolatra törekszünk a szülőkkel vagy pedagógusokkal, keressük meg azt a módszert, ami leginkább működőképes a számunkra. Javítsunk a kommunikációnkon, figyeljünk arra, hogyan közelítünk meg egy-egy helyzetet. A nyitottság , a szemléletváltás és az empátia az első lépések közé tartozik az úton. Ne féljünk szembenézni a hibáinkkal, ám ne hagyjuk, hogy azok határozzanak meg bennünket. Ne feledjük: napról napra fejlődhetünk, ha elkötelezzük magunkat a változtatásra.