A köd nehéz fátyla lehúzta már a fák, bokrok avarkoszorúit. Diadala véglegesnek tűnik.
Kettősség, gyakran ellentét rejlik mindenben. A csend a zenét vonzza, a fény a sötétet. A csillagok a hajnali napsugarakat, a víz a partot, a rend a rendetlenséget. Szétnézel, és máris a mögé nézel, amit két szemeddel látsz, mert mindig felsejlik a bakancs mögött annak gazdája, tulajdonosa, ki tapossa, hordja, majd félredobja laza csuklómozdulattal. Minden eldobott kő ívében a felzavart ludak, hattyúk, sirályok, és a felizgatott kutya, amint beveti magát a véget nem érő játékba.
Ha egyet látsz, sosem az, ami. Mindig a mögöttes dolog a lényeges. Ha látod valaki nyomorát, szívét, gondolatainak mélységét tekintsd mérvadónak, ha gazdagságát fitogtatja, nézd kezén az ereket, mozdulatának súlytalanságát. Ha csupán az eget kémleled, minden földrögben megbotlasz, ha földre szegezed tekinteted, fával, kerítésoszloppal ütközöl. Le is, fel is egyszerre tekinteni nem lehetséges, mégis valahogy, talán pásztázunk, kémlelünk, és egyszerre látjuk, mi lakozik lent és fent, kint, s bent. A festett fal felületén a Duna vize csap hullámokat, a teraszon a lakószobában hátrahagyott tárgyainak élete…
Látni, érezni az emberek, tárgyak másik életét, hiszen a falakon kívül s belül is zajlik a magány pusztítása, a társasági élet illúziója. A négy fal csupa emlék fohászát sűríti, minél nagyobb térrel veszed magad körül, annál könnyebbé válsz. Tájsejtelem: önmagadra való találásod esélye nagy. Ha nem találod magad, csupa kérdéssel bolyongsz a réten, mezőn, távol a kóbor kutyák és autók zajától, ott leszel csak magad igazán. A szél meglebbenti kabátod és azon kapod magad, mosolyogsz.
Húz a köd, kit merre. Furcsán módszeresen egyre messzebb, meglepő módon minden egyre ismerősebb lesz.
