Beer Miklós: egymásra vagyunk bízva

A napokban jelent meg Beer Miklós váci püspök atya új könyve, Mindig velem címmel. Adventhoz közeledve a lelki feltöltődésnek és karácsonyi ajándéknak is kiváló kötetből idéz most néhány gondolatot a Kisduna.

borito3

Sokszor beszélek róla, micsoda különleges élettel ajándékozott meg a Jóisten. Bár nincs családom, itt élhetek ebben a szép nagy házban, megvan mindenem, ráadásul a szolgálatommal együtt jár, hogy bárhová megyek, mindenütt ajándékokkal halmoznak el. Pedig sokszor próbáltam már lebeszélni a vendéglátóimat a különféle díszkosarakról, képekről, könyvekről – hiába, mindig kapok valamit. Italokat, terítőket, apró figyelmességeket. És ezek egyre csak gyűlnek. Már régen rájöttem, hogy valójában semmi szükségem rájuk, de ami fontosabb: egy ideje nem is tudom hova tenni őket. Ezért találtam ki, hogy időnként kisorsolom ezeket az ajándékokat a munkatársaim között.

Körülbelül ötvenen dolgozunk a püspökségen. Havonta egy alkalommal mindig összekészítem az időközben összegyűlt kávét, teát, pohárkészletet, italt, a neveket bedobom egy kalapba, húzok, és mindenki nyer valamit. Pár éve rendszeres esemény ez, és ötven tárggyal minden hónapban kevesebb lesz.

Néha feltűnik az is, mennyi ruhám, ingem, pulóverem lett már megint. Ezeket a kispapok kapják meg karácsonykor vagy húsvétkor. Azt hiszem, mindannyian észrevehetjük: rengeteg fölösleges tárgy vesz körül bennünket. Mert el vagyunk kényeztetve. Mindenből kettő, három, talán négy-öt darabunk is van. Pedig, legalábbis én ezt szoktam mondani, amihez nem nyúlunk egy évig, arra valószínűleg nincs is szükségünk. Havonta-kéthavonta talán nyugodtan rászánhatnánk egy fél órát, hogy kiválogassuk a felesleges ruháinkat.

Ragaszkodunk a tárgyainkhoz, pedig milyen jó lenne elengedni, de még inkább továbbadni őket. Ha tovább fűzzük a gondolatot, belátható az is, hogy nem csupán rongyos, de éhes embernek sem szabadna lennie. Leginkább ünnepekkor figyelhető meg, hogy kétszeresen, háromszorosan is túlköltekezünk. Nem lesz nyitva az üzlet, muszáj jól bevásárolni – hangoztatjuk, majd a végén a szemétben landol az étel, szinte már rutinszerűen. Ez botrány!

(…)

Szegénnyel, kéregetővel mindennap találkozni, például a piros lámpánál várakozva. És szinte mindenki egykedvűen néz maga elé az autóban. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy úgyis alkoholra vagy cigarettára költené az alamizsnát az a koldus. Pedig azt gondolom, nem a mi dolgunk megítélni, mihez kezd az aprópénzzel. Ha valaki megalázkodik, tartja a kezét esőben, fagyban, ítélkezés helyett sokkal inkább arra kellene gondolnunk, hogy nincs jogunk mindent birtokolni. Azaz ne szégyelljük lehúzni az ablakot.

Én sosem firtatom, mi a felelőssége egy kéregetőnek abban, hogy erre a sorsra jutott. Mert nem az én dolgom. Inkább az jut eszembe, vajon hány embernek lehet még szüksége támogatásra.

(…)

Nemrég mesélte valaki, hogy Floridában volt nyaralni. Bevallom, kicsit provokálni szerettem volna, ezért megkérdeztem tőle: és ez neked elég volt? A Seychelle-szigetekre nem mész? Hát Balira? Új-Zélandra? Ezeket nem akarod megnézni? Szerintem önbecsapás azzal áltatni magunknak, hogy bizonyos országokat, világrészeket „egyszerűen látni kell”. Mindent úgysem lehet látni! Mindenhova úgysem tudunk eljutni! Ráadásul rengeteg szép helyet találnánk a közvetlen közelünkben is, amelyet azonban észre sem veszünk.

Nagyon boldog vagyok, amikor olyan családot látok, amely már azzal is az elégedettségre neveli a gyerekeket, hogy hazai tájainkon kirándulnak, nyaralnak. Mert arra tanítják őket, hogy tudjanak mindennek örülni, és hogy nem a pénz vagy a távolság határozza meg az élmények értékét. Miért gondoljuk, hogy a fehér homokos tengerpart nagyobb örömet jelent egy gyereknek, mint az, ha megleshet egy őzikét az erdőben? Ha a mindent teremtő Isten Jézus Krisztus személyében boldog gyerek tudott lenni Názáretben, akkor miért ne tudnánk mi is azok lenni drága utazások, a pénzhajhászás és a pénzszórás nélkül?

(…)

Ha megkérdezünk valakit, hogyan képzeli a jövőjét, általában azt válaszolja: fizetésemelésben bízik. Vagy nyugdíjemelésben. Szeretne egy új autót, esetleg egy nagyobb lakást, nyaralni pedig mindenképpen menne. Csak az a kérdés, hova és mennyi időre. És persze jó lenne az is, ha a gyerek jó iskolába kerülne, jól fizető állása lenne. Talán még egy saját lakást is kellene venni neki. Aztán jó lenne valami biztos befektetést is találni a nehezen összegyűjtött pénznek. A felsorolás azonban előbb-utóbb véget ér. A kérdés pedig ezek után nagyon egyszerű: ez lenne az élet?

Vegyük csak számba, hányféle emberi sorssal találkozunk a mindennapokban. A lakóhelyünkön, a szomszédságunkban, a munkahelyünkön. Vagy akár a tágabb értelemben vett családunkban. Valaki kórházban fekszik, vagy oda jár kezelésre, valaki egyedül, valaki máról holnapra él. Valakit öröm ér, valakit bánat. És eközben mindannyiunk életét meghatározzák a világban zajló események, a gazdasági körülmények, a klímaváltozás. Ráadásul a politikai helyzet is bárhol, bármikor megváltozhat. De természeti katasztrófa is éppúgy bekövetkezhet, mint egy baleset, vagy egy betegség az életünkben.

Ha tehát egy kicsit is nagyobb távlatból nézzük magunkat és a környezetünket, láthatjuk, hogy az életünk sokkal több annál, mint amit a hétköznapokban gondolunk róla, több annál, hogy csak az anyagiakkal törődjünk.

Nyilvánvaló, hogy jobban szeretnénk élni, és felelősen gondolkodva a család jövőjével is foglalkozni kell, de jó lenne, ha tudnánk kívülről is szemlélni magunkat. Rádöbbenni arra, hogy mi az életünk értelme. Arra figyelni, hogy kivé, mivé válunk.

(…)

Sokszor mondom: az Úristen egymásra bízott bennünket. Férjet és feleséget, fiatalt és időset, keresztényt és ateistát. Gondoljuk végig: a szüleink nélkül elképzelhetetlen lenne az életünk, kisgyermekként ki voltunk szolgáltatva az édesanyánknak. Etetni, mosdatni, öltöztetni kellett minket, vigyázni ránk, míg lassan önállósodni, járni kezdtünk. Nagyszerű élmény egy szülőnek, hogy gondoskodhat valakiről, és nagyszerű, ahogy egy gyermek bizalommal és hálával viszonozza a szeretetet. De ugyanez igaz az óvodában és az iskolában is a diák-tanár kapcsolatokra. Az egymásrautaltság egész életünkben megtapasztalható, egy osztályközösségben, egy munkahelyen, bármilyen emberi közösségben, kapcsolatban. Egy házasságban kiváltképp.

(…)

Gyerekkoromban a szomszéd bácsi rengetegszer eltakarította a havat a mi házunk előtt is, mert korábban kelt. Kedves figyelmesség volt tőle. Eszembe jutnak a kóstolók is a disznóölések idejéről: a szomszédok mindig megkínálták egymást, és a viszonzás sem maradt el.

Egymásért vagyunk a földön. Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel – írja Szent Pál. Ilyen egyszerű.

(…)

Ha össze akarnánk foglalni életünk aranyszabályát, a hegyi beszéden megtaláljuk: úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak!

Ha azt akarjuk, hogy figyeljenek ránk, figyeljünk mi is. Ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket, szeressünk mi is. Ha a tiszteletet hiányoljuk, gondoljunk arra, mi vajon tiszteljük-e a másikat. Ha bánt, hogy nem hallgatnak ránk, jusson eszünkbe, mi vajon hallgatunk a másikra?

(…)

Amikor felnőtt hittel szeretnénk imádkozni, ne tanácsokat adjunk az Úristennek, ne követeljünk, ne azt próbáljuk megmagyarázni, mi miért lenne jó nekünk. Bízzuk rá magunkat és a megoldást. Sokszor próbálom magamat is figyelmeztetni: ne alkudozzak az Úristennel, ne ragaszkodjak a saját megoldásaimhoz. Tudjam kimondani: segíts, Istenem, hogy ami velem történik, a javamra váljék.

Már beszéltem róla, miért tartom magam távol a látomásos vallásosságtól. Attól a gondolattól, amikor valaki minden áron megszemélyesített alakot akar látni, valódi hangot hallani. Mintha valami túlfűtött fantáziavilág lebegne a szeme előtt. Ilyen lelkületben éppen az imádság lényege, valódi élménye vész el. Ami pedig az Úristen állandó jelenlétében való élet.

Beer Miklós püspök atya Mindig velem című könyve megvásárolható Vácott a Káptalan Könyveskuckóban, a Lyra Könyvesházban vagy a püspöki hivatalban, illetve megrendelhető az interneten a bolt.ujember.hu vagy a szitkonyvek.hu oldalon.

Hátlap