Prokop Péter 100 / Emlékezések könyve

0
39

Száz évvel ezelőtt született Prokop Péter festőművész, író, római katolikus pap, a római Szent István Zarándokház alapítója. Születésének centenáriumára készíttetett – ezzel a címmel –  gyönyörűséges kiadványt Csepel Önkormányzata, személy szerint Borbély Lénárd polgármester, aki köszöntőjében így fogalmazott:

„Teljesen mindegy, hogy térben és időben merre sodorta az élet – Kalocsa, Budapest, Róma, Fatima, Torontó – ő mindenhol magyar volt! Igaz, magyar ember!” Ez a csodálatos könyv, amelynek bemutatója 2019 január 19-én volt Csepelen a Polgármesteri Hivatal dísztermében, Prokop Péter tisztelőitől, egyházi személyiségektől, művészektől tartalmaz rövidebb-hosszabb emlékezéseket, valamint a csepeli Szent József Otthon Gyűjteményéből láthatók válogatott  képek – nyomdailag kitűnő minőségben!

Prokop Péter_Faragó Laura cikkéhez

 

A könyv szerkesztőinek bevezetőiből idézek, ama három művészettörténész írásából, akik sok-sok munkával összeállították e nagyszerű gyűjteményt:

Erdei Kvasznay Éva festőművész:

„Életemet és galériám egész tevékenységét Prokop Péter áldó szavai kísérik. Azt a szellemi, erkölcsi és művészi muníciót, amit Csepel és mi, csepeli művészek tőle kaptunk, soha sem felejtjük el. Most, születésének 100. évfordulójára időzítve, a csepeli önkormányzat jóvoltából a PROKOP PÉTER 100 – EMLÉKEZÉSEK KÖNYVE jelzi törekvésünk megvalósítását, emléke szeretetteljes őrzését. „Ne féljetek! Bár felmegyek az égbe, a világ végéig veletek vagyok!” – sokszor idézte számunkra a festő a feltámadás utáni Jézus szavait. Emléke legyen áldott!”

Feledy Balázs:

„Prokop Péter életműve iránti érdeklődésem személyisége sokoldalúsága miatt erősödött. Mindig közel álltak hozzám azok az alkotók, akikben benne rejlett valamiféle – ahogy mondjuk – reneszánsz karakter, esetében az összművészetiség. Mindig rokonszenves volt mozgalmas, soha nem klasszicizáló művészi felfogása, s egyre jobban tudtam azonosulni írásaival. Máig ható megtiszteltetés, hogy halála előtt hónapokkal, jelenlétében kiállítását megnyithattam. Ekkor külön izgalom volt a képeihez való intenzív közeledés, de mindig, folyamatosan foglalkoztatott az íráshoz való vonzalma. A festő sokféle terjedelmű, sokféle hangulatú, rengeteg tematikájú, eltérő mélységű, empirikusabb vagy teoretikusabb, nyugodtabb vagy indulatosabb írása is: művészet. Így lesz ő, egyházát papként szolgáló festőművész mellett író is. Ritka hármasság, amely jelenséget villantja fel ez a kiadvány.”

Prokopp Mária:

„Expresszív hangja, élénk, tüzes színei, kiegyensúlyozott, tiszta kompozíciói egyértelmű, határozott üzenetet sugároznak. Mélyen gondolkodó, meditatív művész. Látó ember! Látomásait a 2000 éves keresztény hit vezérli. Tudja, hogy küldetése van az őt és a világmindenséget teremtő Istentől. Életre szóló elkötelezettségéhez hű maradt mindvégig. Isten iránti szeretete naponta fokozódott a pappá szenteléskor kapott erő forrásából és az Istenfia, Krisztus életáldozatának naponkénti misztikus megjelenítéséből. Prokop Péter művészetének ez az alapja.”

Ezen ünnepélyes könyvbemutatón – mint meghívott vendég – jelen lehettem, és kalocsai népdalok éneklésével idéztem fel Prokop Péter szülővárosának dalait. Még aznap birtokba vettem az ajándékként kapott gyönyörűséges Emlékezések könyvét. A kiadványban található több mint 70 emlékezésből,  pár gondolatot szeretnék kiragadni és megosztani a kedves olvasóval:

Mutasd a kezedet, és megmondom ki vagy! A modern pszichológia gazdag kibontakozása óta van grafológia, írisz-diagnosztika és a jó ég tudja, még hányféle levetítődése a mi emberi lelkünknek, személyiségünknek vagy biologikumunknak…

Péter bácsi egyszer a maga dolgos kezével elkapta a kezemet mondván, „Mutasd a kezedet: látom, te dolgozol…”  Ha valaki elmondhatja, hogy igazán sokat és nagyszerűt alkotott, akkor ő volt a tízezret is meghaladó számú alkotásaival. Prokop Péter atya a kor feszültségeit és a Húsvéti misztériumot magában hordozva és szüntelenül átélve lett a megfeszített és feltámadt krisztus hirdetője.” (Bajcsy Lajos esperes)

„Aki felszínesen ismerte Prokop Pétert, először talán nem is vette észre benne a papot. A festőt látta benne, aki sokszor kritikusan szemlélte az Egyházat, a papságot, de ha közel került hozzá, fölismerhette benne az Egyházát szerető, Egyházáért aggódó papot. Egyvalami zavarta: a sablonosság, az egysíkúság. Büszkeséggel vallotta, hogy a papok nagy része egy eszközzel, a prédikációval hirdeti az evangéliumot. Ő pedig ecsettel és tollal teszi. Összes műve ott sorakozik polcomon. Őrzöm a tizenötödik kötetét, amelyet ákom-bákom betűvel dedikált. A cím is bátorító: Vén ág is hoz virágot!” (Bíró László tábori püspök)

„Lelkének áhítatát és mélységét a képek mellett könyveibe írta bele, és segítette az olvasót Isten iránti igaz szeretetre. Amikor már itthon kezdtek rendeződni a dolgok, mondom az atyának, hogy nem gondolkoztál, hogy hazajöjj Magyarországba? Elgondolkodva válaszolt: – Otthon nem lehet kapni olyan festéket, amilyen nekem kell!

Pár év múlva csak hazahozta a szíve. Itthon nyugszik. Művészete világra szóló, ő megmaradt szerény papnak és bárhol is magyarnak.” (Gyulai Endre Szeged-Csanádi püspök)

„Nagyon régen, a Magyar szentek sorozat révén szerettem meg Őt. Máig is ebből tanítom, mutatom be ajánlott védőszentjeinket. Nagyon kifejezőek, nagyon szépek. De ilyenek a sok-sok kötetet megtöltő rövid gondolatai is.” (Kispál György Csepel Jézus-Szíve templom plébánosa)

„Prokop Péter agóniát vállalt extázisáért”. Krisztusában és Krisztusáért vívta – mint a legnagyobbak – haláltusáját a műért. Agóniája tehát aszkézise volt. Ahogyan Krisztus agóniájából született az emberiség üdve, úgy a nagy alkotók elveszített életéből nőnek ki a műremekek, hogy felrázzák az ember elhomályosuló lelkiisemeretét. Ezért feledkezhetett   meg énjéről, ezért élt szegényen, fölös javak nélkül. Ahogy a festő írja: amikor a vad kommunizmusban ketrecem fojtogatva szűkült, amikor a hazai hatóságok kényszerzubbonyából szabadulni vágytam, az 1956-os forradalom leverése után, kalandos úton, álmai városába, Rómába érkezett. Erről így vall: Róma, ez a váratlan világ átváltoztatott. Rómában legfőképpen fölfedeztem a fényt, és föllobbant színeim átalakultak és megérlelődtek. Lángoló színeim azonban a szülőföldeméi. A színek ugyanis velünk születnek. Az igazi festőnek valódi témája a szín. Péter atya minden napot új lehetőségként várt, s minden napot lezárt, mint utolsót. A Csepeli Szent József otthon lakójaként, életének utolsó négy évében hívott meg otthonába, szívébe, s avatott azok sorába, akiket őrangyalának tartott.” (Kozma Imre Irgalmas rendi szerzetes)

„Rómában jártunk éppen zarándokúton, és a magyar zarándokházban találkoztam a tudós paptanárral és festővel, akivel akkor ismerkedtem meg. Elmeséltem neki, mekkora hatással volt rám Szent Sebestyén temploma, ez az egyszerű, a többi római templomhoz képest nem különösebben figyelemre méltó kis templom. Erről meséltem az akkor már igen idős Prokop Péternek, aki figyelmesen hallgatott engem, majd jellegzetes, kedves mosolyával megajándékozott Szent Sebestyén portréjával, amit korábban készített. Kiderült, hogy Szent Sebestyén neki is kedves szentje. (Lévai Anikó jószolgálati nagykövet)

„Prokop Péter mély vallásos szellemültsége az élet szeretetével és az őszinte, békés emberi hanggal kiegészülve, hatalmas életművének minden darabján visszaköszön. Papként és művészként a vizuális prédikáció útját teremtette meg, hogy lefesthesse az elmondhatatlant. Egyik legtermékenyebb pap-festőnknek, különösen csepeli képeinek állít emléket e kiadvány, amelynek láttán odafönt az égiek is örülnek!” (Mádl Dalma a Karitász jószolgálati nagykövete)

„A Vatikáni Rádióban így válaszolt faggatásomra az 1995 aug. 13-án elhangzott adásban, amely kérdésem Prokop Péter kettős – papi és festői – hivatására vonatkozott:

Csiszoljuk, tisztítjuk a kormos üveget. Mi van mögötte, nyomozzuk. Sejtetjük, ami titok marad. Hévvel és izgalommal közelítgetem az Isten és az ember kapcsolatának misztériumát. Ebből a rádiós beszélgetésből sok mindent megtudtunk még a festő műhely-titkaiból:

„Legalább hétezer kép van mögöttem. Húsz helyen százképes állandó kiállításom nem közönséges teljesítmény. Azonos ügy érdekében, bár elütő eszközökkel elért harci tények! Bilokáció módjára egy időben, egyszerre több folyosón és termekben közlöm mondandómat sorozataimmal. Ha nem is a megszokott paposan, hanem váratlan agyformával. Horgomon csalétket változtattam. Valamikor csak gyerekeknek rajzoltam a hittanórán táblára. Ma országos és művészi nívón kínálom portékámat. Vizualitásba öltöztetett hangom esetleg közvetlenebb és ingerlőbb, mint az exegéta vagy teológus hangszerelései. Tizenkettedik könyvem közepén járok. Nyomdaképesre összehozni egy kötetet nagyobb erőfeszítés, mint jól-rosszul pongyolán elfecsegni húsz-harminc hallgatónak. A legépelt szó szárnyra kel, szélesebben szétszóródik a négy templomfal között elhangzott buzdításnál.” (Szabó Ferenc SJ költő, egyháztörténész)

„Sziklára – erkölcsre, tudásra – várat épített. Maradandót. Miért? Mert nem csupán az anyag volt a kemény, de a kötőanyag (mész) is. Saját maga keverte, formálta. S erre kényesen büszke volt. Mindig is Rómáig akart nyújtózni. Sikerült neki. S mert HIT volt benne és ALÁZAT, az égig jutott. Péterként Péter közelébe.

Festőművész volt? Az is. Hihetetlenül virtuóza a formának, a színnek, a kompozíciónak. Az irányzatokat fölülíró, csak saját törvényszerűségeihez igazodó teljességnek. És gondolkodó esszéíró is volt, szellemi tárnákat nyitogató. Mi még? Mindenekfelett ember; fölszentelt pap, az igazmondók, az emberiséget gyámolítók ivadéka. A világot bejáró, a honi kis templomoktól az amerikai katedrálisokat freskókkal díszítő zarándok. Ha igazságszomjas, örökké zsörtölődő személyét befogadják / befogadták az angyalok, akiknek szárnyát nemegyszer húzogatta, a világ békessége fog ránk köszönni.” (Szakolczay Lajos irodalomtörténész, művészetkritikus)

„Prokop Péter az 1957 – 1999 közötti időszakát Rómában töltötte. Ugyanabban az időben éltünk mi is az örök Városban. Vele személyesen soha nem találkoztam, viszont képeivel annál többet. Budapesten a Vollnhofer ArtStudióban 2012 óta igyekszem bemutatni a festőművész nagyon személyes kifejezésmódját, mert szerinte a „Művészet szakrális tevékenység, a szép eszközeivel bemutatott áldozat.” (Vollnhofer Mária ikonfestő, a Vollnhofer ArtStudió vezetője)

Az idős művészt hazatérte után a kalocsai nővérek által működtetett csepeli Szent József Otthon várta – mondhatni – tárt karokkal, és emlékét, valamint képeit a mai napig nagy szeretettel őrzi. A XX. Századi magyar pap-festők egyik legjelentősebb alkotójától végső búcsút 2003 novemberében, Kalocsán vettek tőle pap-társai, tisztelői, szeretett barátai.

Faragó Laura (énekművész)

Kismaros, 2019. január 22.