Belépünk a ?házba?. Gerendaház, de úgy, hogy 10-15 rossz, szúette fát egymásra pakoltak valami szögletes formába, majd a tetejét befedték azzal ami volt. Itt éppen deszkával meg törött palával. A water proof szekciót némi nejlon képviseli. Nem éppen erdélyi faház…
Az egyetlen helyiségben él az egész család, a két szülő, meg hat pulya, no meg pár macska. 1-6 blöki is bekukkant néha kintről… A kicsik mind csillogó szeműek, és szépek, a nagyok meg csak néznek maguk elé, kissé fonnyadtan. Fazék rotyog a rozoga vaskályhán, tartalma ismeretlen marad. Baromi meleg van. Két ágy, egymással szemben. Egyiken ülnek a pulyák sorban, a másikon meg mi. Nehezen indul meg a szó. G. kérdez először ezt-azt, hogy vannak, hány a gyerek, járnak-e templomba, hát Apa hol van?
Ekkor jön a szokatlan válasz a huszonéves anya szájából: hát, kapálni ment.
Novemberben? Aztán meg mit?
Ez is hamarosan kiderül. A falu lakói vasazásból tesznek szert egy kis GDP-re, de a környéken már úgy áll, hogy csak a föld alatt találni anyagot, így hát vinni kell a nyeles fémdetektort. Ha azt hallod: PING, lehet örülni.
Pósaházán vagyunk, Munkács mellett, Kárpátalján. Magyar ajkú romák között, a falu utolsó utcájában. Egy-egy szatyor tartós élelmiszert, meg némi ruhát hoztunk a telepen élő családoknak. Verőcei, kismarosi, szokolyai, váci fiatalok. Nem nagy adomány ez, vagy talán mégis az. Arra gondolok, hogy akár ezen a pénzen hozhattunk volna pár zsák vetőkrumplit is. A csomag egyszer elfogy, a föld meg teremhetne folyamatosan. Persze naiv vagyok.. Ha egyszer valaki ?senkivé? válik, nehéz a fejébe verni, hogy képes többre. Hogy éljen a lehetőségeivel, azzal a kevéssel. A reménytelenség nagy úr. És pont itt fordul a történet, mert akinek van (Isten) hite, az elkezd változni. Persze nem arról van szó, hogy merdzsó áll a bodega előtt, de látszik a különbség, és ez nem kis dolog. Mert hát lássuk be, Ukrajnában, magyarul beszélő cigánynak lenni, nem azonos egy prágai cukros babazsúron való részvétellel. Amúgy jó fejek, mert ukránul nem is tudnak, és még az időzónájukat is bojkottálják, mivel magyar idő szerint élnek. Aki tehetősebb az seftel valamivel a piacon, vagy mint az egyik falu férfijai, kőművesként próbál megélni, de végül is komoly munkája nagyon keveseknek van. Kitörni sokkal nehezebb, mint nálunk, mivel az állam számára szinte nem is léteznek.
Az előbb leírtak szinte bármelyik falu végén történhettek volna, hiszen a helyzet mindenütt hasonló. Talán vannak árnyalatnyi különbségek, léteznek egészen kultúrált részek is, ahol csak egyszerűen a csórósággal kell küzdeni. Látszik, hogy akik az Istenhitüket elkezdik komolyan venni, azok nem hagyják el magukat, van reménységük. És ez itt a lényeg. A sarat meg nem is említem, mert az speciel az én utcámban is néha bokáig ér?
