Merre nyílik ablakunk? – emlékezés egy kivételes tanítóra

0
1112

 

“Két évszám között lakunk, merre nyílik ablakunk?”- kérdi Szilágyi Domokos. Mindez debreceni kirándulásom alkalmából jutott az eszembe. Ez akár magánügy is lehetne, de mégsem az. A debreceni Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület minden év októberében kiad egy kötetet “Pedagógusok arcképcsarnoka” címmel. Olyan óvónőknek, tanítóknak, tanároknak állít emléket, akiknek munkája, életútja, a fiatalság nevelésével kapcsolatos tevékenysége, emberi példája követésre méltó. Volt diákok, kollégák, családtagok emlékezete őrizte meg ezeknek a kivételes tanáregyéniségeknek alakját.

Közvetlen környezetünkből Dr. Dendély Béláné, Dodi néni volt az idei év megörökítésre méltó pedagógusa. Akit bármerre vitt a sors, mindig tudta, merre nyílik az a bizonyos ablak: a magyarság, a kultúra és nem utolsó sorban a diákjai felé.

Örömmel gyűjtöttem össze a róla szóló emlékeket, és remélem,  tanulságul szolgál mindenkinek, légyen az idős vagy fiatal, kolléga vagy szülő, akár ismerte, vagy csak hallott róla, akár most ismerkedik  életének  történetével.

„…hitte, munkája nemes,

vitte a lámpást, ment a göröngyös úton,

min menni érdemes”

Dr. Dendély Béláné tanító, tanár

(1918. 02. 15 – 2008.09.02.)

Dr. Dendély Béláné  Beitler Dóra Ilona a ma Szlovákiához tartozó Tornalján született. Édesapja   Gömör megye  kéményseprő főfelügyelője, édesanyja debreceni lány volt, a háztartást vezette, egy húga volt, Margit.

Gyermekkorát  szülővárosában töltötte, általános iskoláit és középiskoláit itt, és Debrecenben végezte. 1937-ben a pozsonyi  Szent Orsolya rendi Katolikus Tanítónőképzőben szerzett  képesítést és kántori oklevelet. Abban az időben az  elhelyezkedésnél előny volt, ha valaki kántori képesítéssel rendelkezett, mert a falusi iskolai alkalmazáshoz ez a szolgálat hozzátartozott.

1940-ben Budapesten állami tanítóképzőt is végzett, ez volt a feltétele, hogy állami iskolában is taníthasson.

Pályáját  Jászómindszenten /ma Szlovákia/ kezdte, mint kántortanító  .

1941-ben férjhez ment Dr. Dendély Béla jogászhoz. A házasságból 3 gyermek született: Béla, István és Ágota.

A háború  sok megpróbáltatással járt a családra nézve, visszaköltöztek a szülői házba, és ott vészelték át a nehéz időket. A férje a fronton volt, állása nem volt, a szülei tartották el. A háború után megindult a tisztogatás és a magyarok kitelepítése, ennek a család is áldozatául esett. 1946-ban Putnokon leltek új otthonra.

Putnok melletti bányász településen kapott állást, ahová télen-nyáron kerékpárral  járt tanítani. Néha a Bodva áradása miatt a bányától az állomásig tartó kötélpályán kellett a települést megközelíteni, és így a csilléken utazva jutott el az iskolába.

Az iskolában népi színelőadásokat szervezett, és a műsorokhoz zongorakíséretet adott. Nagyszerűen zongorázott;  már a képzőben is sok koncerten hallgathatták játékát, barátnőjével a még a pozsonyi rádióban is felléptek. A kultúra, az irodalom, a zene mindig a szívügye volt.

1951-ben a férjét áthelyezték az edelényi bíróság elnökének, így a család átköltözött az edelényi Couburg kastélyba . Itt tanított az általános iskolában egészen a forradalom kitöréséig.1957-ben ismét költözniük kellett, Rétságon telepedtek le. Az iskolában az igazgató helyettese is volt, mellette magyart és földrajzot is tanított.

Miután jól beszélt szlovákul, és így az orosz nyelv sem esett nehezére, beiratkozott az Egri Tanárképző Főiskola magyar – orosz szakára. (Külön érdekesség, hogy 1945-ben mikor a front Tornaljánál megállt, majdnem három hónapig Malinovszkij marsall a házukban lakott, és Dodi néni volt a tolmács). A magyaron kívül három nyelven beszélt: szlovákul, oroszul és németül. Tanári diplomáját 1965-ben szerezte meg.

1964- ben  Verőcére költöztek. A helyi iskolában tanított nyugdíjazásáig.

És itt ért össze a mi életünk. Akkoriban a Verőcei Általános Iskola fogadta a kismarosi gyerekeket is, a kismarosi iskola pedig a verőceinek a tagiskolája volt – csak alsó tagozattal. Néhány évig napközisként tevékenykedett Kismaroson, és miután a házuk a két falu határán volt, vidáman pöfögött a két helység között a Trabantjával. Talán még 80 évesen is vezette az autóját.

A magyarság szeretete, tisztelete, megőrzése lételeme volt. Tanúsítja ezt nem csak az a 1938-ból származó okirat, mely igazolja, hogy a cseh megszállás alatt „nemzethűségét megtartotta”. Ő volt, aki felfedezte a nyilvánosság számára a nagy magyar barokk író Gyöngyösi  István Csetneken lévő sírját, melyet haláláig gondozott. (Gyöngyösi István magyar költő, alispán, országgyűlési követ, 1629-1704. Nevét az 1664-ben nyomtatásban megjelenő elbeszélő költeménye alapozta meg) Még a gyászjelentésére is Gyöngyösi István Dodi nénire illő mondatait nyomtatták:

 „Józan ész, ért tanács, igaz ítélettel

Nem csak honn, de kinn is szerzett becsülettel,

Hitbéli buzgóság, istenes élettel,

Mindehhez kegyesség, tiszta szeretettel.”

A magyar nyelv tanulása és művelése terén a legkiemelkedőbb tanulók számára díjat alapított, „Dodi néni – díja” névvel. A kismarosi iskolában 1991-ben az első díjazott Neumann Rita lett, aki szintén magyartanár. A kitüntető címet a mai napig osztják az arra érdemesnek a tanévzáró ünnepélyen.

Mindenütt nevelt: nemcsak a tanítási órákon, hanem az iskola folyosóján, az udvaron, még az utcán is. Kiváló zongorajátékával és kedves kollégájával Bötykös Gyulával – aki a hegedűnek volt a mestere – az ünnepségeket, a tantestületi együttléteket tették derűssé.

 

Nem volt egyszerű, nyugalmas élete, mégis szorgalmas, jó közösségi ember lett, ezzel kárpótolva magát a sok hányattatásért. De a sok viszontagság és megpróbáltatás mellett is megmaradt igazszívű, a hivatását lelkiismeretesen űző, kiváló tanárnak, akinek embersége és magyarsága a legrosszabb időkben is irányt mutatott.

Tanítványai, kollégái így emlékeznek rá:

„Azóta is őrzöm „Régi szeptember  emlék” című költeményét, amelyet valamelyik osztálytalálkozón kaptunk tőle. A vers egész tanítói pályáját meséli el volt diákjainak.

Utolsó versszaka így szól:

 „S kérditek, mi lenne ma velem,

Ha ott állhatnék most húszévesen

A régi iskolám korhadt küszöbén?

Szívesen újra, újra kezdeném.”

Hoffmann Angéla

„Levél Dr. Dendély Béláné Dodi néninek:

Drága Dodi néni! A kismarosi iskola minden nevelője, szülője és kisdiákja nevében sok szeretettel gratulálunk a gyémántdiplomádhoz!

Sokszor emlegetünk, és jó érzéssel gondolunk Rád. Virág helyett fogadd tőlünk ezt a rövid írást, mert amikor elolvastuk, Te jutottál az eszünkbe. (Wass Albert: Te és a világ, részlet): Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme.”

 „Nagyon szerettem Őt, kiváló tanár volt. Életének végén a kórházban feküdt, sokszor bementem hozzá. Kedvelték az ápolók is, mert még így, elesetten is fanyar humora volt. Az  osztálytalálkozón, – talán az utolsó előttin, ahol még ott volt –  mindenki kapott tőle két idézetet.  Személyre szabott írások voltak, még ma is őrzöm.”

Antalics Márta

Az 2008-ban bekövetkezett halála pótolhatatlan űrt hagyott  a családban. Mi ekkor már elszakadtunk tőle, mert életének utolsó két évében beköltözött a fiához Budapestre. Szorgalma, műveltsége, konzervatív, okos gondolkodása azonban a mai napig példa azok előtt, akik ismerték és szerették. Budapesten, a Tamás utcai temetőben helyezték örök nyugalomra.

Így emlékezett rá egyik volt kolleganője:

„Most is visszacseng fülemben, amit az egyik beszélgetésünk során mondott: én nem szeretek elindulni, sőt megérkezni sem igazán, inkább úton szeretek lenni. Kedves Dodi néni! Én úgy gondolom, megérkeztél. Nyugodtan ülj le az út szélén és tekints vissza arra a hosszú, poros útra, amelynek szegély- és mérföldköveit a gyerekek mosolya jelenti. Gyönyörködj a hosszú útban és a mosolyod üzenje azt, hogy a pedagógus pályát, a hivatást, az életet csak így érdemes végig vinni; s milyen jó is ezt így csinálni!”

Jehodek Erzsébet Somogyi Péterné tanító, drámatanár,

A dunakanyari  „Kisduna” újságban jelent meg ez a rövid írás halála idején VL.  tollából:

„…ők fogják ceruzámat,

s én érzem őket és emlékezem.”

Emlékezem. Ugyan a mozaikdaraboknak se a helyét, se a formáját nem tudom már, de azt az érzést ismerem, amit az összkép keltett bennem, nagyon-nagyon rég. Ízesen formált szavak, az egysoros bejegyzések az ellenőrzőm hátsó fertályában, a csevegő kötőtűk – kötött, miközben órát tartott – később a fürgén kopogó bot.

Volt egy közös, titkos számunk: 552. Ebből a ‘2’ volt a külalak. „Kevésen múlt, hogy át nem húztam az egészet” – mondta, miközben megpróbált haragudni rám. Soha nem húzta át: ember is volt, nem csak pedagógus. – a magyartanárok prototípusa. Elérte, hogy minden későbbi magyartanáromat szeressem. Ők fogják ceruzámat.

Kincs leszek, amit majd elás az idő,

fülemben viasz és szememen érme.

Emlékem bolyong egy zeg-zugos utcán,

mielőtt gyermekként aludni térne.

Mások Dodi néninek hívták, mi magunk közt Dende Mamának. Mióta meghalt, eggyel több az őrangyalom odafenn.”

Összeállította és írta: Végvári Györgyi tanító, nyugalmazott iskolaigazgató Kismaros

Források:

Dendély István életrajzi adatok, fotók

(a kiemelt képen az 1953-ban születettek osztálytalálkozója)

Garamvölgyiné Antalics Márta és Mlatilikné Hoffmann Angéla

Somogyi Péterné Jehodek Erzsébet

Vilcsek Gyula Általános Iskola archívuma, Kismaros

Kisdunaújság 2008. 09. szám