Az alábbi írás a Cédrus 2001/09-es számában jelent meg, lejegyezte Benedek Ágnes
Beszélgetés Saly Erika tanítónővel
A kisiskolában a nap kacagó bújócskázással kezdődik, beszélgető körrel folytatódik, tanulás közben időnként népdalok csendülnek fel, és a gyerekcsapat kisereglik a határba. Délután a búbos kemencés parasztházban lekvárt főznek a gyerekek, a tanítónő a helyi egyesület összejövetelére siet, hangversenyt és akkumulátor-gyűjtést szervez, este pedig néhány barát tér be egy kis eszmecserére. Ez Saly Erika dévaványai tanítónő egy napja.
Sokan csodabogárnak tartják? Mi meg büszkén valljuk őt barátunknak. Ez olyan rendhagyó pályakép, hogy követésre, megismerésre érdemes. Fogadják szeretettel! (a szerk.)
?Milyen legyen a nevelő?
Áradjon belőle titokzatos áram módján
az őszinteség és a szabadság,
tudjon egyformán adni és elfogadni.?
(Karácsony Sándor)
Szerencsés vagyok, mert jó családba születtem: együtt éltünk a nagyszülőkkel, fáradhatatlan nagymamánk mindig mondogatta: amíg dolgunk van a világon, nem halhatunk meg. Házunk mindig nyitva állt, nem volt gond, ha öttel többen ülünk az asztalnál, vagy ha tíz embernek kell szállást adni. Szüleimmel és két öcsémmel sokat kirándultunk, sátoroztunk az ország minden szegletében. A természet szeretete és a sok élmény belém ivódott, a tanítás során a gyerekekben viszontlátom egykori önmagam…
Hiszek a szeretet és az őszinteség erejében, abban, hogy nyitott lélekkel kell egymás felé fordulnunk. Kivételes magyartanárom cseresznyefa alatt tartott órákat, középiskolai biológiatanár osztályfőnököm terepgyakorlatokra vitt bennünket. Az esztergomi tanítóképzőben csoportvezetőm nyitott volt az alternatív módszerek iránt, és a ’80-as évek közepén elvitt bennünket Winkler Mártához, a magyar pedagógiatörténet legendás személyiségéhez, aki szabad gondolkodásával nagy hatással volt rám. Nála nincs csengetés, nem követel néma csendet diákjaitól. Nagyon fontosnak tartja a játékot, az élményközpontú tanulást és a mozgáskoordinációs fejlesztést. Főiskolai gyakorlatomat nála töltöttem, a mai napig segítjük egymást.
Népművelés szakkollégistaként Gödöllőn, az akkor országos hírű művelődési központban lestem el a szervezés fortélyait; Bálványos Huba a művészetek felé terelt, egy pályázaton nyert soproni táborozáson pedig máig tartó áldásos kapcsolat indult dr. Victor Andrással, a magyar környezeti nevelés egyik atyjával. A soproni erdészhallgatókkal évekig Süni-táborokat tartottunk, ami nagyon jó alapozás volt a későbbiekre. Akkoriban vetődött fel a gyűrűfűi ökofalu gondolata, hogy milyen jó lenne egy helyen élni a hasonló gondolkodású emberekkel. Elképzeltem, hogy a határban sétálgatva, porba rajzolt betűkkel tanítom meg a gyerekeket írni-olvasni. Évekig telekrészem is volt, de itthon már vártak a saját kis elsőseim.
Visszatértem hát Dévaványára, ebbe a kilencezer lakosú alföldi kisvárosba, ahol születtem. Kezdettől fogva tudtam, mit akarok csinálni. Mindig éreztem, hogy nem jó ?kockásítani? a gyerekeket, jobb, ha mindenki gömbölyű marad. Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom az utat a gyerekeimhez, meg nem tudom, hogy kiben mi a jó. Sokat beszélgetünk az iskolában vagy hazafelé tartva, de a hétfő reggel is mindig beszélgető körrel indul.
Meglegyenek a mindennapi örömeink – ez a mottóm, vagyis mindennap csináljunk közösen valami olyat, amire a gyerekek azt mondják, hű de jó volt! Igyekszem érdekessé varázsolni a napjukat. A felszíni formákat például télen hóból alkottuk meg, csúszkálás közben megtanultuk a történést jelentő igéket, s idéztük közösen olvasott regényünket: ?Győzd le magad, mint Ló Szerafin!?
Egy másik nap piacra mentünk, ami a kicsiknek nagyon izgalmas. Csoportokban kóborolhattak, felírták, milyen áru kapható, és közben nem is vették észre, hogy főneveket ?vásároltak?. Rengeteget verselünk, énekelünk, és mindennap újabb olvasnivalót ajánlunk egymásnak. Izgalmasan éljük az életünket, egyfolytában ?rosszalkodunk?. Esténként jó visszaemlékezni a nap örömeire, ezeket olykor naplóban is megörökítem. Amikor a Tücskök ötödik osztályba kerültek, átadtam a gyerekekhez való kulcsot kollégáimnak, hogy jól muzsikáljanak együtt. Jó visszajelzéseket kaptam: ?Ezek a gyerekek gondolkodnak!? Posztert készítenek, előadást tartanak, pályázatot írnak, kreatívak, nyitottak, érdeklődők.
Pedig én egyszerűen csak hagytam, hadd növekedjék a bennük lévő tudásszomj és kíváncsiság. Hiszem, hogy ez a tanítók legfontosabb feladata. Nem kell semmilyen különös látványosság, természetesen kell élni mindennapjainkat a gyerekekkel. Elsőtől negyedikig tanítom őket, de aztán is ?megtartom? őket addig, amíg igénylik. Egykori első osztályom, a Bergengócok már főiskolások, és óriási öröm, hogy látom bennük mindazokat az értékeket kiteljesedni, melyeket igyekeztem beléjük plántálni. Ma is gyakran találkozunk, beszélgetünk, társaimmá lettek.
Iskolai napjaink főként az évszakok és az ünnepkörök köré épülnek, megvannak az órakeretek, de szerintem az órarendet nem kell feltétlenül tartani. Ez alsóban egyszerűbb, hiszen a tananyag egységes, minden mindennel összefügg, könnyen átcsoportosítom az órákat, és témanapokat, témaheteket csinálok. Ilyen komplex program például, amikor Manófalván, a búboskemencés, vályogtéglás, kertes, gyümölcsfás parasztházunkban kenyeret, kukoricamálét sütünk, lekvárt főzünk, szüretelünk, hiszen a cipókészítéskor méricskélünk, kézműveskedünk, egyben jó ujjtorna, a máléhoz recepteket gyűjtünk, olvasunk, a szüret kész technikaóra, közben pedig jót énekelünk, és minden tevékenységről pontosan tudom, mit fejlesztek vele.
Manófalva a nagy álom megvalósulását jelentette. Addig is sok órát kivittem a szabadba, a közeli határba, de nagyon vágytam egy házra, ahová bármikor kimehetünk, nincs csengetés, nem kell összepakolni és rohanni. A szülőkkel nagyon jó a kapcsolatom, ők találtak rá a parasztházra, ami tíz percre van az iskolától, és tényleg olyan mesebeli, amilyennek megálmodtam. Csak a pénz hiányzott hozzá, háromszázezer forint. Szerencsére beindult a családi összefogás, és tíz-húszezer forintonként összeadták a vételár felét, a maradék százötvenezer forintért pedig ? életemben először ? az önkormányzathoz fordultam. Értékelték a célt, a működő gyerekházat, és kamatmentes kölcsönt kaptam, cserébe tízévi ?helyben maradást? kellett aláírnom. Akkori osztályom, a Manók találták ki a házikó nevét, szüleimmel pedig rendbe hoztuk a portát, és ma él a ház: mézeskalácsot sütünk, kézműveskedünk, komposztálunk, válogatjuk, külön gyűjtjük a hulladékot és táborozunk. Fel
ejthetetlen élmény a kicsiknek a nomád élet, a sátorozás, az önálló mosogatás, a ?nagy? Tücskök segítségével az esti vízmelegítéses, kiskádas fürdőzés, a séta a csillagos ég alatt…
A kollégák sokáig csak annyit láttak a munkámból, hogy nálam ugyan mosolygósak, kreatívak a gyerekek, de egyben beszédesek, izgő-mozgók, ?fegyelmezetlenek?is. Hogy bírod? ? kérdezték. ? Csak mosolyogsz, aztán megoldod a helyzetet… Idővel közülük is néhányan változtattak fegyelmezési módszereiken, bár hozzá kell tennem, nekem valószínűleg magasabban van az ingerküszöböm. A szülők előszeretettel íratják hozzám a problémás, hiperaktív, diszlexiás gyerekeket is, én pedig örömmel látom őket, hiszen a világ is sokszínű, miért kéne éppen az iskola mini társadalmából kirekeszteni őket? Néhány éve lehetővé vált, hogy különböző újításokat vezessünk be. Az elmúlt évek alatt bebizonyosodott, hogy működik a módszer, ahogy tanítok. A gyerekek és szülők visszajelzését mindig kérem, hogy megerősítsenek hitemben, illetve hogy jobban tehessem a dolgom.
Számtalan továbbképzésre jelentkeztem, kéthetente feljártam Pestre, a Rogers-iskola műhelyébe, ahol együtt gondolkodhattam hasonszőrű kollégáimmal a gyerekekről, a tanításról, a jó iskoláról. Svájcban ? fél év fizetés nélküli szabadságot kivéve ? sorra jártam az iskolákat, megismerkedtem a Montessori-pedagógiával, a Waldorf-módszerrel, közben a megélhetésért gyerekekre vigyáztam. Az élményeimről szívesen meséltem, és úgy tűnik, mára beérett a dolog. Mindig óriási volt bennem a vágy, hogy saját iskolám legyen, és most ? ajándék az élettől ? olyan kollégákkal dolgozhatom, akik értenek engem. Az igazi változást az új igazgató személye hozta meg.
Miután meghívtam őt is egy környezeti nevelési továbbképzésre, álmom zöld utat kapott: tavaly környezeti nevelési telephellyé, zöldszíves iskolává alakult az iskolánk, ezzel mintegy befogadta a korábban csak kis szigetként működő Manófalva értékeit. Most lehetőséget kaptam arra, hogy elképzeléseimet az iskolánkban is kipróbálhassam, társakkal. A gyerekek tervezték meg az udvart a hal alakú virágoskerttel, a kerti tóval, a fákkal, a madáretetővel, a komposztálóval. A szülőkkel, nagyszülőkkel együtt mindent a saját két kezünkkel hoztunklétre, s nagy örömünket leltük a közös munkában.
A szülőkkel együtt amúgy is sok jelentős dolgot álmodtunk meg, hoztunk létre. Megalakítottuk 1994-ben a Dévaványai Kulturális és Hagyományőrző Egyesületet (DÉKE), melynek céljait úgy határoztuk meg, hogy bármilyen kis önálló csoport tudjon dolgozni a szárnyai alatt. Az egyesületet és programjait az önkormányzat is támogatja. A DÉKE munkájának egyik fő szála a kultúra és a hagyományok ápolása. Komolyzenei hangversenyeket tartunk a református templomban ? ilyen azelőtt nem volt a városban ? , helytörténeti füzetet adunk ki, előadásokat, tárlatokat szervezünk, mint legutóbb az országban egyedülálló ösztörű-kiállítást, mely a környékre jellemző, ma már csak itt-ott mutatóba látható kovácsolt vas házoromdíszeket mutatta be.
A DÉKE tevékenységének másik fő szála a környezeti nevelés. A helyi zöldszíves csoport már az egyesület megalakulása előtt is működött, a Zöld Szív Országos Ifjúsági Természetvédő Mozgalom pályázatain szép eredményeket értünk el. Lakóhelyünkön savas esőt, levegőszennyezettséget, vízminőséget mérünk, gólyafészkeket figyelünk, fákat fogadunk örökbe és rengeteget kirándulunk, táborozunk. Nemrégiben a gyerekek saját “akcióban” a település egyik legöregebb tölgyének törzséből százkilencvennégy szöget és rajzszöget húzkodtak ki, melyek embermagasságig lyuggatták a fa testét. Az ott talált hirdetéseket áthelyezték a túloldali kerítés deszkájára és a villanypóznára, valamint egy kézenfekvő megoldással álltak elő. A helyi lapban is közzétették: ?Lakótársaink! Minden rajzszög egy-egy seb a fán. Készítsünk hirdetőtáblákat, hogy megóvjuk a fákat!?
A szülők Környezeti Nevelési Munkacsoportba tömörültek, melynek programja igen szerteágazó. Érdekes volt a használt holmik cseréje, a zöldköznapi praktikák tanítása, hasznos az akkumulátorgyűjtés, a virágosítási, utcaszépítési akció, a köztéri kuka-pályázat, melynek során a lakosok által tervezett szemeteseket elkészíttettük és kihelyeztük.
Az emberi kapcsolatok tréningek szervezését nagyon fontosnak tartom, hiszen kapcsolatainkon múlik minden. Városunkban is nagyon sok értékes, jó ember él. A Magyar Környezeti Nevelési Egyesület munkáját is igyekszem segíteni, most éppen a Nagyszülők környezeti nevelése című továbbképzés programján dolgozom. Ha egy napomat elmesélem, az egy egész hétnek tűnik. Tanulok folyamatosan, minden érdekel. Alázattal, csendesen teszem a dolgom. Azt vallom, hogy semmit sem érdemes erőszakosan elérni, szelíden, egyszerűen, természetesen kell élni az életünket.
