Úton: hazulról hazafelé?

Háztól házig huszonkét óra kocsikázás volt ? megállás nélkül. Délután hatkor indultunk és másnap négy órakor kanyarodtunk le a 11?es útról a házunkhoz. Amikor kiszáltunk az autóból a már jól ismert gyengeség, lábremegés árasztotta el a testem. Először is körbejártam a kertet, majd egy pohár sörrel a kezemben leültem a teraszra szemlélődni. Persze a gyerekek megállíthatatlanok voltak: végre harminc fok és napsütés: irány a Duna! A fürdőruhákat kitúrták a bőröndből ? és mintha el se mentünk volna, már szágudoztak a part felé. Mennyire irigyeltem őket, semmi merengés a kétlakiságról, az élet értelméről, a boldogságról? zsupsz az élményekbe!

Az is igaz, hogy lassacskán ők is szembesültek az egymásnak feszülő ellentétekkel: Dani örömmámorban úszott, mert végre rendes zongorán játszhatott ? ?Miért nem veszünk Angliában is egyet?? ?, Sára elkeseredetten szipogott ? ?Miért nem hoztuk haza a biciklijét, azonnal vegyünk itt is egyet!?. Csak Ábelt nem érdekelte az anyagias világ ? ő már a harmadik bulit szervezte gőzerővel.

A megérkezés eufóriáját aztán felváltotta a szomorkodás, mivel apukának vissza kellett mennie dolgozni. A munkahely nem ismeri sem a nyolc hét szabadság, sem a honvágy fogalmát. Így hát csonka család lettünk egy időre. (Egy pillanatra felsejlett előttem a virtuális jövő: én itthon küzdök, apuka külhonban pénzt keres. Semmit se változott a világ! Igaz, skype?on beszélgethetünk minden nap, de gyereknevelés szempontjából ez fabatkát sem ér, nincs mivel hitegetni magunkat. A párkapcsolatról szemérmesen hallgatnék: a felnőttek néha képesek valójában felnőtt módjára viselkedni.)

Az ember nehezen szokja meg, hogy nyaralni jár haza. Az én begyöpösödött agyamban összeférhetetlen fogalompár, akárcsak az ?aktív pihenés? modern szóhasználata. Úgy élünk itthon, mint az átutazók. Nem veszünk új ágyat Sárának, pedig már lelóg a lába a régiről, nem veszünk cserepes növényt, mert úgyis elpusztul mire újból jövünk, nem veszek új vasalót, pedig a régivel már nincs mit kezdeni? egyáltalán nem veszünk semmit ? csak süttetjük a hasunkat a napon, lángost és pisztrángot eszünk, hideg sört iszunk a Duna-parton: valóban a pillanatnak élünk. Két komoly elfoglaltságunk marad: a kert és a kapcsolatok ápolása! A többi nélkülünk is megvan. A pókok mindenképpen!

A visszaút kicsit körülményesebbre sikerült. Először a Balatonon töltöttünk két napot, onnan a horvát tengerpart felé vettük az irányt, majd Bordeaux-ban maradtunk öt éjszakára, végül Cherbourgból hajóztunk át Angliába. Mozgalmas út volt, elmondhattuk, hogy igazi csodát éltünk át: lógattuk a lábunk a Dunában, a Balatonban, a Földközi?tengerben, az Atlanti?óceánban! Végül olyan kellemesen elfáradtunk, hogy alig vártuk a megérkezést. Mit bántuk már, hogy a végállomás a borús Anglia! Csak ne kelljen öt nap után szedelőzködni!