Kerékpártúra Alsó-Ausztriában és a Duna kerékpárúton

1985-ben, mikor először mentem kerékpárral Alsó-Ausztriába és a Duna mellé, a kalandvágyon kívül, a szabadság szempontjából újszülöttnek éreztem magam.

Most társak nélkül jobban aggódtam a várható nehézségek miatt. Érdekes módon fiatalabb koromban az időjárás viszontagságai, vagy a pénzhiány sem jelentettek gondot és a hegyek is kevésbé voltak meredekek. Áttekertem a határon, ahol még mindig gyanakodva kerestem a szigorú tekintetű vámosokat – hiába. A Google térkép által kijelölt útvonalat követve, Ebenfurth érintésével haladtam Felixdorfig.

Kerékpártúra Alsó Ausztriában és a Duna kerékpárúton – Fotók: Karlik Imre és Horváth Tivadar

Itt ért az első megpróbáltatás: egy javítóműhelyt kellett keresnem, biciklim egy régebbi sérülése miatt, mely felett eddig nagyvonalúan szemet hunytam. A nyelvtudás hiánya ilyenkor gondot okoz, de a mutogatás és a szerencsétlen arckifejezés célravezető lehet; a kerékpárom látványa sem okozhatott meglepetést, mint például a 80-as évek végén az akkori Csepelem, melynek műszaki megoldásait még a legöregebb svájci szerelők is hitetlenkedve szemléltek. Olcsón, 10 euróból megúsztam a kalandot, másfél órás időveszteséggel és kissé lankadtabban vágtam neki a hegyvidéki emelkedőknek.

Kaumberg előtt, egy Paradicsomkert nevű kempigbe tértem be, mivel az időjósok borúlátása kezdett valósággá válni és a 80 km-es első napi út fáradtságával, még időben sátrat vertem. Vétek lett volna kihagyni ezt a pihenőhelyet, mely nevéhez méltóan (9 euróért) puha pázsitjával és tiszta, komfortos fürdőjével megfelelő felüdülést nyújtott. Szombaton is itt maradtam és a környéken kirándulgattam, mert a jelzett viharos időjárás óvatosságra intett az előttem álló legnehezebb útszakaszt illetően.

Egyébként jól kiépített és karbantartott kerékpárutak vannak itt Alsó Ausztriában is, ezek általában a folyók vonalát követik és azokról is vannak elnevezve. Most a Triestingtal kerékpárúton haladtam és vasárnap reggel is, gyönyörű időben, ezen folytattam utamat és bár egy hegyi útra tévedtem – emiatt 20 km-es kitérőre kényszerültem -, mégsem bántam meg, mert így közelebbről bámulhattam meg Araburg ősi várromját. Innen már lefelé robogva, csodás tájakon a Gölsental kerékpárúton Ramsau érintésével Haienfeldig mentem, ahol egy másik kerékpárútra – a traisentalira – váltva észak felé kellett haladnom. Ez az út egészen a Dunáig tart, de én St.Pöltennél ismét nyugatnak, Melk felé kanyarodtam.

Melk

Melk gyönyörű kisváros és szép emlékeket ébreszt bennem, sokszor voltam ott, nagy élmény megpillantani a kerékpárúton, nyugat felől közelítve a Duna és a vízierőmű fölé magasodó Apátság impozáns épületét, de a Duna-part felől, esti kivilágításban is felejthetetlen a látvány. Ezen az estén is békésen üldögéltem a parti Fahrhaus vendéglőben (ehhez tartozik a kemping is) egy hatalmas surschnitzel (sóban pácolt, paníros, olajban kisütött hús) és egy krigli sör társaságában.

A szerző felvétele, illetve felvétel a szerzőről – Fotó: Karlik Imre

Este a sátram körül ezer szúnyog (olaszul: zanzara) várt bebocsátásra, az itáliai lakókocsisok, akik a defektem (mert az is volt!) megjavításában segédkeztek, sűrűn emlegették őket, de végül nyugovóra tértem. Másnap reggel kezdtem utam legszebb részének megtételét, de ennek szépségét meg sem próbálom leírni, ezt az élményt mindenki maga élje át! A bicikliút áthalad olyan csodás kis településeken, mint Willendorf (a híres kis Vénusz szobor lelőhelye), Spitz és Dürnstein, melynek a város fölött őrködő vára (Oroszlánszívű Richárd egykori kényszerű lakhelye) és”Kék Temploma” mindenkit elbűvöl. Végül Krems városa – ez a valóságos ékszerdoboz – zárja ezt az útszakaszt.

Ezután még 55 km-t kell tekerni Bécsig; a jóminőségű és forgalmas kerékpárút egyhangúságát csak az altenwörthi és a greifensteini vizerőművek és a halott zwentendorfi atomerőmű látványa és Tulln városa színesíti. Hiába kerestem, nem sok árnyoldalát találtam az útnak a forróságban, együttérzéssel emlékeztem meg a grillcsirkékről, meg-megállva a kerékpáros pihenőkben egy-egy Rádlert (citromos sör, jobban mondva az Almdudler nevű üdítőital és a helyi sör keveréke) legurítva, v
agy egy pár debreziner befalásával vígasztalódva, elismerésre- és egy másik adagra éhesen. Este hétre fáradtan és (két értelemben is) leégve megérkeztem Klosterneuburg kempingjébe, és miután meglátogattam egy bankautomatát és elfogadtam egy török kebab-sütő meghívását, matracomra hanyatlottam.

Kedd reggel megkezdtem az utolsó,  mintegy 100 km leküzdését, aznap Rajkáig szándékoztam menni, igyekeztem, hogy megspóroljak egy napot. A legrövidebb utat választottam és Bécsben a Nordbrückén át a balparti (sokkal sivárabb) kerékpárúton tekertem, amúgy is a másik oldalon a kedvenc pihenőhelyem, a “Donaufritzi” még nem nyitott ki, a Duna-csatorna partján haladó, hangulatosabb kerékpárúton pedig – építkezések miatt – elterelések voltak. A bal parton Bécstől Hainburgig, egy roppant unalmas, 70 km-es bicikliút vezet az ártér töltésén végig, kizárólag kerekes (szent-) őrültek számára, sokakat lehagytam a hazafelé tartók utolsó, megfeszített erejével és már egy kis büszkeséget is érezve, teljesítményem miatt. Errefelé azért közel sincsenek annyian, mint a Melk – Bécs szakaszon, ahol meglepő megfigyelésem szerint a nagyszámú hosszú távú turista (ami a csomagok nagyságából látható) java része az én korosztályom tagja, de nem kevés köztük a 70 fölötti sem.

Hainburgban megettem a maradék, madárlátta élelmemet, aztán már csak Pozsonyban pihentem meg, és a Vár látványát emlékezetembe vésve búcsúztam ettől a már megismételhetetlen kirándulástól.