Szokás szerint ne hagyományos beszámolót várjon tőlem a kedves Olvasó, Klári és Anett írásaiból megismerhetjük utunk pontos leírását. És sokat segíthetnek az emlékek felidézésében Bencsik Ildikó, Török Éva, Benkő Jucus és Jancskár Jutka remek fotói is, melyekből a teljesség igénye nélkül válogattam ehhez a cikkhez. Aki kíváncsi, az az Érdi Lengyel-Magyar Kulturális Egyesület honlapján megtekintheti a többit. Szubjektív benyomások következnek, nekem így volt kerek egész a kirándulás; kellettek hozzá a kedves ismerősök, az elmélyült beszélgetések. Bár a betléri kastélyért nagyon fájt a szívem, de ebből is van haszon. Útra kelek a közeljövőben ide, családtagokkal vagy barátokkal…
Idén a Szepességbe vezetett az utunk, a szepességi szászok – más szóval a cipszerek – letelepedési helyére. Ez a terület Luxemburgi Zsigmond nevéhez is fűződik: a király 16 szepességi várost ajánlott fel kölcsön fejében – amit végül nem fizetett ki senki – Jagelló lengyel uralkodónak. Az általunk megtekintett városok mind ide tartoztak: Lubló, Ménhárd, Poprád, Csütörtökhely és társaik. Szebbnél-szebb templomokat láttunk, bennük Lőcsei Pálnak és tanítványainak 16. századi pazar szárnyasoltáraival. Meg kellett állapítanunk, hogy ezeknek a városok a főtereit, különleges templomait, kastélyait gyönyörűen rendbe hozták. Igazi kulturális gyöngyszemei a Felvidéknek.
Egészen különleges idegenvezetőnk is akadt, a világító kékszemű, mindent ismerő és tudó 82 éves Scheirich László személyében, akiről ezt olvastam: neves felvidéki Tátra-kutató, csillagász, hegymászó, természetvédő és szakíró, aki Poprádon él. Évtizedeken átívelő munkássága révén a Magas-Tátra múltjának és jelenének egyik legelismertebb magyar szakértője.”
Igló városának legnagyobb nevezetessége a gótikus temploma, amelynek tornya a legmagasabb az országban. A főtér házai csudaszépek, és innen már megcsodálhattuk a Magas-Tátra csipkés sziluettjét, amelye a kanyargós utakon hol előttünk, hol mögöttünk tűnt fel. Itt vidám társaságba is botlottunk: ballagó diákokkal találkoztunk, akiknek a hóna alatt jókora pálinkásflaska lapult, és aki a kalapjukba pénzt dobott, az meg is húzhatta azt. Ildikó példásan megjutalmazta őket, az ezért járó pálinkából Attila kortyolhatott.
Csütörtökhelyen megnéztük a csodálatos Szent László templomot. Többen azt mondják, hogy ez a magyarországi legszebb gótikus temploma, de Szlovákiában is az egyik legértékesebb műemlék. Üvegablakai mind magyar emlékeket idéznek: magyar szentekét és királyokét.
Ménhárdra érkezvén elfoglaltuk a szálláshelyünket. Sajnos nem vittünk magunkkal iránytűt, így folyamatosan eltévedtünk a labirintusokban, többször bóklásztunk lépcsőkön föl és le, mire megtaláltunk a szobánkat, amely azonban kielégítette az igényeinket. Az ellátásról csak annyit: amilyen jóízűen ettük a reggeliket, olyan fanyalogva néztünk a tányérokba a vacsoránál. Szerencsére nem maradtunk a szlovák konyha specialitásai nélkül, utunk során azért sikerült találni olyan helyeket, ahol egyik nap ízletes marhapörköltet ettünk knédlivel, a másikon a híres sztrapacskát. Visszasírtuk a tavalyi lengyel zsureket és egyéb finom ennivalót. Cserébe viszont este jót daloltunk: elnök urunk nem csak szépen énekel, hanem jól is ismeri a népdalok világát.
Nagyőr/ma Szepesbéla és a Mednyánszky név teljesen összefonódott: itt található a reneszánsz stílusú kastély, amely a magyar festészet óriásának, Mednyánszky Lászlónak az egyik otthona és alkotóhelye volt. Gyerekkorának és fiatalságának nagy részét itt töltötte. Tájképeit nemcsak a kastély fantasztikus ősparkja, hanem a Poprád folyó és a Szepesség hegyei ihlették. Előszeretettel festett portrékat is: ezekhez hétköznapi ruhát öltve vegyült az egyszerű emberek közé. Érdekességük, hogy arcképeinek a háttere elnagyolt, de maguk az arcok finoman megmunkált, kifejező képek. A Mednyánszky-hagyatékot unokahúga Czóbel Margit falaztatta be, és mentette meg az utókornak, így itt látható ma a világ legnagyobb Mednyánszky gyűjteménye. A kastélyban megőrződött a család könyvtára és a berendezése is, mely jelzi az egykor itt élő emberek gazdagságát. Czóbel Margit volt az utolsó lakója, maga is ügyesen használta az ecsetet. Sírja a parkban található, amit meg is koszorúztunk. Kis furfanggal maradhatott az otthonában, a hatóságoknak azt mondták, hogy partizánokat rejtegetett, ezért használhatta a kastély néhány termét élete végéig.
Késmárkot a Tátra kapujának is mondják, hiszen innen indul több turistaút a Tátrába. Megjegyzem, hogy a szállásunkból reggel örömmel pillantottuk meg mindig a Magas-Tátrát: a hatalmas hegykoszorú félhomályban sötét fellegnek tűnt. A város a Thökölyek egykori fészke volt, a várkastélyt és az evangélikus templomot most kihagytuk. A katolikus templomban viszont körülnéztünk, reneszánsz és gótikus stílusban épült. Híres Lőcsei Pál által faragott oltáráról, orgonájáról, keresztelő medencéjéről és a templom mellett álló harangtornyáról.
Személyes élményem, hogy megkoszorúztuk dr. Genersich Antal patalógus és kórboncnok emléktábláját, amely a Főtéren áll. A cipszer származású orvosprofesszor családfája a késő középkorig nyúlik vissza, utódai ma is élnek például a falumban, Kismaroson. Nagyon sajnálom, hogy a tábla csak szlovákul őrzi az emlékét.
Zsigra temetője a rendkívül látványos, monumentális és luxus kivitelezésű síremlékekről vált ismertté. Sose láttam még ilyet, ez a roma temetkezési kultúra része ezen a környéken. A fekete gránit- és márványtáblákra lézerrel gravírozzák fel az elhunytak egész alakos mását. Irdatlan pénzekbe kerülhet.
A lőcsei Mária-hegyen álló Szűz Mária Látogatása-bazilika neogótikus kegytemplom, főoltárán a hívők által csodatévőnek tartott, 15. századi, gótikus stílusú, fából faragott Mária-szoborral. Búcsújáró hely lévén a templom oldalán a szokásos köszönőtáblákat láthatjuk. Egyetlen magyar nyelvűt is találtam: „Szűz Mária, segíts továbbra is: 1956” olvashattam. A helyet Szent II. János Pál, a lengyel pápa is meglátogatta, több kép árulkodik erről. Nekem legjobban a beköszönő Mária szobor tetszett (állítólag nagyon ritka a mosolygós Mária szobor), és a gyönyörűséges rózsaablakok. Káprázatos a panoráma, nemkülönben a természeti környezet is. A bazilika környezete felkészült százezres hívő tömegre, amely július első hétvégéjén zarándokol fel a hegyre a környező országokból is. Nagy meglepetésünkre kulturált, egyszerre sok embert befogadó mosdót szereltek fel a látogatók számára.
Nagyon készültem Betlérre, de sajnos csak a kastély parkjába jutottunk be. Olvastam régebben Andrássy Katinka visszaemlékezéseit, megvettem a kastélyról szóló albumot, talán ezért is vágytam ide annyira. Az őspark hatalmas és különleges fáival, a kis zúgókkal, patakon átívelő hídjaival 80 hektáron terül el, láthatunk benne romantikus kerti pavilonokat, tavakat is. A látogatókat egy egész nőalakos szökőkút fogadja. Ápolt, gondozott a park, amely az UNESCO értékes történelmi kertjeinek listáján is szerepel. Az Andrássyak életvitelét a kastély környéke is jól mutatja. Az arisztokraták tudtak élni; jövedelmük, idejük, ízlésük és még ki tudja mi minden állt rendelkezésükre ehhez.
A buszon az utazás végén már megszokott módon köszöntük meg társaink segítségét. Így a lovagias férfiaknak, akik adott esetekben lesegítettek a buszról és cipelték a bőröndjeinket. És a hölgyek is felkarolták azokat, akik nehezebben jártak. Ritka az a társaság, aki így figyel egymásra.
A természeti és épített környezetet látva azért belesajdul időnként a szívünk, hogy micsoda értékek szorultak a határainkon kívülre! Sajnos ez a helyzet a magyar nyelv használatán is meglátszik: magyar szót (Laci bácsién kívül) először hazafelé Rozsnyón hallottunk. Pedig milyen örömmel beszéltettük a két fiatal délvidéki útitársunkat! Élvezet volt hallgatni ízes nyelvjárásukat.
Annyit tennék még hozzá, hogy korántsem lehet így teljes képet adni, hiszen nem szóltam Benyovszkyról, Krúdyról, a szabadságharc magyar emlékművéről, a várakról, a skanzenről, a sok lépcsőről, a vízköpőkről, a tornyokról, Poprádról és Rozsnyóról sem. Viszont nagyon ajánlom a felvidéki utat azoknak, akik még nem jártak arra; gyönyörű vidék és rengeteg a látnivaló – ráadásul nincs is messze.
Külön köszönjük Jánosnak a biztonságos vezetést, és sokadszor, de nem elégszer Klárinak, Ewanak, Lajosnak a gondos szervezést. Jókor érkeztünk haza, nem volt sehol fennakadás. A 4 napban csodás volt az idő is, de hazaérve már megcsapott bennünket a nyári hőség.
Örök optimizmusom mondatja velem, hogy fogunk mi még együtt utazni!
Végvári Györgyi
