Akármilyen öreg vagyok már, mindig bízom abban, hogy legalább a környezetemben történnek apró csodák. Nap-mint-nap megesik az ilyesmi, legfeljebb nem veszem észre, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül
Gyakran megfordulok a temetőben –– és folyamatosan szúrta a szememet egy kripta. A kereszten lévő nevek tulajdonosait ismertem, az idős házaspár réges-régen meghalt, egyetlen lányuknak sem lett gyereke, és szép csendben ő is elment. A sír kőlapja eltörött, mindig attól félt az ember, hogy egyszer majd valaki el is esik benne. Ám a lefedett síron mindig volt friss virág, annak ellenére, hogy a rokonokról senki sem tudott. Nem volt nehéz kitalálni, ki tette oda azt a néhány szálat, ki söpörte le a hullott leveleket. A szomszéd sír ápolója, aki – amikor a szüleinek, rokonainak virágot hozott -, soha nem feledkezett meg a „szomszédokról” sem. Pedig Anna sokkal később költözött a faluba, mint ahogy a sírban fekvők meghaltak. Talán még a hírüket sem ismerte.
És íme, az egyik őszi napon azzal szembesültem, hogy a törött sírkövek eltűntek, és bár nem vadonatújakkal, de stabilokkal fedték be az öregek sírját. A virág ismét ott díszelgett, Halottak napjára pont olyan rendezett volt, mint a legtöbb a kismarosi temetőben. Azonnal elkezdtem „nyomozni”. Vajon mégis előkerültek a semmiből a nagyon távoli rokonok? Vagy megváltották a sírhelyet újra?
A valóság szívet melengető volt. Anna, aki a szomszéd sírt látogatta rendszeresen, új sírkövet csináltatott szeretteinek. Amikor azonban a régi, de még használhatót a sírköves el akarta vinni, azt gondolta, hátha a szomszéd sírra az még jó lesz. Vigyék el inkább a töröttet, a másikkal takarják le. És így is lett. Most már békében nyugodhatnak a kövek alatt fekvők, nem fog rájuk omolni.
Ráadásul a Mester ezért még pénzt sem fogadott el. Ugye, hogy ritkán fordul elő hasonló eset? Ezért ment nálam csodaszámba például ez a történet is.
Köszönjük Anna! És a Mesternek is!
-gy-
