„Figyeld a Dunán elfutó hajókat
és valld: az óra gyorsan illan el.
De amíg élsz, a múlt, a dal s az erdő
és az örök vágy emberré emel.”
Áprily Lajos
Mezei Anna tanár, iskolaigazgató Branjina (Baranyakisfalud) /ma Horvátország/1944. 10. 16 – Visegrád 2019. január 17.
A Dunakanyar egyik legendás pedagógusának állítunk emléket ezzel az írással. A szó nemes értelmében tanító volt, az élet minden területén. Mondhatnánk azt is, hogy Visegrád szíve volt, mert mindenhez volt köze: az iskolához, a kisvároshoz, a közélethez, a kultúrához. És persze Áprily Lajoshoz, a versekhez, Áprily gyökereihez, még a visegrádi temetőhöz is. Miután elolvastam a 2019. 01. 26-án , a temetésen elhangzott beszédet, mellyel Mikesy Tamás, – a Mátyás Király Művelődési Ház vezetője – búcsúztatta, úgy gondoltam, egy betűt sem kell hozzátenni, annyira pontosan tükrözi Mezei Anna személyiségét.
„Lehetett úgy tizenöt éve, hogy először azt mondta nekem, ha meghal, én búcsúztassam a temetésén. Erre megkérdeztem, azt szeretné-e, hogy nevessenek az emberek, hiszen tudja, hogy nem vagyok bravúros szónok. Azt válaszolta, hogy vidám temetést szeretne. Tovább kérdeztem, hogy esetleg táncoljak és énekeljek is? Mert akkor igazán nagy lenne a vidámság. Erre azt mondta, ehhez nem ragaszkodik, elég, ha csak beszélek. Aztán ezen még egy darabig jól elviccelődtünk.
(…) Itt a tanúság arról, hogy a határvonal nem a földi életünk végén húzódik, hanem újból és újból átléphetjük azt, amikor szeretünk. Ha így élünk, a testi halál nem félelmetes többé, hanem megszelídül, és nővérünkké lesz, aki segít minket az átköltözésünkben. Ha nem szeretünk, akkor viszont a halálban maradunk. De a szeretet legyőzte a halált.
Panni néni nagyon szerette az életet. Gyönyörködött a természetben, csodálta az emberi kéz alkotásait, rajongott a művészetekért, legfőképpen a versekért. Finomakat főzött, értékelte az ételek, italok ízét, zamatát. Tisztelte a testet, kedvelte a mozgást és az aktivitást.
De legjobban az embert szerette.
Odaadóan és féltő gondossággal szerette fiait. Tanácsokkal látta el gyermekeit, de nem korlátozta őket. Aggódott értük, de nem kötötte őket béklyóba. Védte, de ez nem zárta el őket a világ elől. Büszke volt rájuk, és bízott bennük.
Szerette tanítványait. Óvta őket, és vigyázott rájuk. Tanította, korrepetálta és versenyekre, megmérettetésekre készítette fel őket. Kirándulni, színházba, múzeumba vitte őket. Táborozott velük. A VIPA tábor szinte elképzelhetetlen nélküle. Fáradhatatlan volt, ha a gyerekekről volt szó. Különös figyelemmel kísérte a felnövő generációk szárnybontogatását. Őszintén örült mindenki sikerének.
Nem is lehetett más, mint pedagógus. Ez nem a foglalkozása, hanem az élete volt. Tisztelte a tudást. Ő maga is folyamatosan tanult és képezte magát. De ami a legfontosabb: gondolkozott.
Szerette kollegáit és beosztottjait. Iskolaigazgatóként nemcsak irányította, de védte is őket. Empátiával vezette a rábízottakat. Az iskola jobbításán dolgozott, erre sarkallt mindenkit. Szerette az időseket. Tisztelettel fordult feléjük. A testük börtönében raboskodó idős kollégákat látogatta, elbeszélgetett velük, ha kellett vigasztalta őket. Szeretettel fordult az elesettek felé. Mindig pártját fogta a rászorulóknak, és ezt tettekkel nyomatékosította. Soha nem állt be a mérlegelők, átgondolók és kritizálók közé. Az éhezőnek enni adott, a szomjazónak inni adott. A hajléktalant befogadta, akár szó szerint. A betegeket ápolta, legyen az édesanya, testvér, anyós, vagy bárki. Gyűjtéseket szervezett vagy támogatott, ha erre szükség volt. Olyan természetesen és nagyvonalúan tudott adni, hogy az ember elszégyellte magát mellette. Sokszor csodálkoztam rajta, hogy képes annyira kevéssé ragaszkodni az anyagi javakhoz? Szeretettel fordult minden ember felé. Érdeklődött mindenki iránt. Nem gyűjtötte a barátokat, hanem egyszerűen nehéz volt kívül rekedni az Ő barátságából, szeretetéből.
Fáradhatatlan volt, ha a gyerekekért és az iskoláért tenni kellett. Mindez szorosan összekapcsolódott Áprily Lajos tiszteletével. Ő kezdeményezte az iskola névadását, tematikus hetet talált ki és szervezett. Alapítványt hívott életre, hogy segítse a célok megvalósulását. Díjat alapított, hogy ösztönözze a fiatalokat. Iskolatörténeti gyűjtőmunkát végzett, erről több alkalommal írt, és a tárgyi anyagból több kiállítást szervezett. Az általa kezdeményezett testvériskolai kapcsolat nőtte ki magát testvérvárosi kapcsolattá, melynek szíve és lelke volt. Parajd és a parajdiak különös helyet foglaltak el szívében.
Közéleti szerepet vállalt. Képviselői és bizottsági munkát végzett. A testületeken belül a kompromisszumot, a békét és a megértést képviselte. Soknemzetiségi faluban nőtt fel, ezért átérezte a nemzeti identitás fontosságát. Nem tolerálta, hanem érdeklődéssel és megértéssel fordult mások kultúrájához. Hasonlóan gondolkodott Zoller Attila dzsesszgitárosról, akinek emlékét következetesen ápolta. Alapítója volt a Zoller-díjnak, melyet a fiatalok zenetanulásának szolgálatába állított. A kezdetektől tagja volt a Visegrádi Hírek szerkesztőségének. Újságot írt, szerkesztett, korrektúrázott. A lapot a kultúra terjesztés egyik fontos részének tekintette.
Versmondó kört alakított, a Költészet napi rendezvényeknek mindig Ő volt a háziasszonya. Ünnepi műsorokat és megemlékezéseket szerkesztett és szervezett. A nemzeti ünnepeken kívül a Magyar Kultúra napjára, a Hősök napjára, a Görgei megemlékezésekre, vagy akár az Idősek napjára. A visegrádi kulturális élet meghatározó alakja volt. A kulturális rendezvények elképzelhetetlenek voltak jelenléte nélkül. Minden munkájával és tevékenységével szebbé, gazdagabbá, értékesebbé akarta tenni az őt körülvevők életét. De az Ő élete is kiteljesedett ez által és egésszé lett. Mindez mögött végső soron szintén a szeretet állt.
Természetesen az Ő életét sem kerülték el a gondok és a bajok. Voltak nehézségei, fájdalmai, szenvedései. Őt is sokszor bántották. Láttuk Őt szomorúnak, sőt időnként sírdogálni is. De mindig újra és újra kezdte. Mindig felállt. Nagy küzdő volt. Amikor leégett a háza, és mindene odaveszett, Gróf Péter és Jékely Bandi várták a buszmegállóban. Mondták neki, hogy erősnek kell lennie, mert nagy baj történt. Panni azt kérdezte, hogy csak nem a fiaival történt valami? Válaszolták, hogy, nem, hanem leégett a háza. Ő felsóhajtott, hála Istennek, azt hittem valami komolyabb baj történt.
Ebben a kiszakadó hála Istenben benne volt az egész pedagógiája és életfilozófiája. Tudta jól, hogy az életben a legfontosabb az élet. Amíg élet van, addig mindig mindent meg lehet bocsátani, addig mindig mindent újra lehet kezdeni. Az életnek nincs szüksége házra, autóra és semmi anyagi dologra. Az életnek egy valamire van szüksége: szeretetre. Szeretetet pedig csak az ember tud adni! Jó példával járt elöl, hogy a rábízott gyerekek, és mi is mindannyian emberré válhassunk! Igen, Ő ember volt. Jó és igaz ember!
(…)Köszönetet mondani jöttünk. Köszönetet mondani mindazért, amit Tőle és általa kaptunk. Hálát adni jöttünk. Hálát adni érte, és azért, hogy a mienk lehetett.
Szia Panni néni! Még látjuk egymást!”
A Duna két oldalán – Nagymaroson és Visegrádon – dolgoztunk egymás mellett, jól ismertük és kedveltük egymást. Szellemisége a mai napig meghatározó Visegrádon: 80 éves születésnapjára összejövetelt rendeztek a tisztelői, a helyi sajtó különszámban méltatta munkásságát. Ott él a sok-sok tanítvány, szülő és kolléga szívében és emlékében. A fenti búcsúztatóhoz talán csak annyit kell hozzátenni, hogy Mikesy Tamás stílusosan Áprily Lajos verssel zárta a beszédet. A csavargó a halálra gondol című költemény részletével ajánlom minden kedves Olvasónak Mezei Anna – Panni néni – méltatását, bízva abban, hogy nem mindennapi élet- és hivatásszeretete így még több emberhez elér.
„De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?”
Forrás: Mikesy Tamás
Összeállította: Végvári Györgyi
nyugalmazott iskolaigazgató, Kismaros
A visszaemlékezés megjelent a KSPE Pedagógusok Arcképcsarnoka c. kiadványában Debrecen, 2025
