Győrffy Ákos: A tó

0
937

Öreg cserfák a sűrű ködben. Körben az erdő főleg fiatal fákból áll, harminc-negyven évesek lehetnek. Ezt a néhány csertölgyet a tó partján meghagyták egy előző, régi, elmúlt erdőből. Azt írom, tó, holott nem nagyobb egy jókora pocsolyánál. Sosem szárad ki, a legmelegebb nyarakon is marad valamennyi víz az alján.

Nem tudom, mikor láttam először, nem emlékszem az első találkozásra. Amit gyerekkorából hoz magával az ember, rejtélyes kapcsolatban áll az idővel. Nem tudom, mikor jöttem fel ide először. Ha azt mondom, nem volt első találkozás, nem túlzok. Az olyan helyek, mint a tó és környéke, az idővel és az észleléssel igen furcsa viszonyban állnak. Ha felmegyek a tóhoz, olyan, mintha legutolsó ottlétem óta nem lettem volna sehol. Mintha a két találkozás között nem léteztem volna. Meglátni a tavat egyet jelent azzal, hogy újra elfoglalom azt a pozíciót, amely egyedül az enyém. Egyedül az enyém, más nem tudná elfoglalni, mégsem mondhatom, hogy túl sok köze lenne a személyemhez. Ezen a tapasztalaton újra és újra megdöbbenek. Nem csoda, hogy amikor fent vagyok a tónál, legtöbbször ez a tapasztalás tölti ki ottlétem idejét. Vagy inkább az az erőfeszítés, amit ennek a tapasztalatnak a megértése jelent. Kénytelen vagyok olyasmin gondolkodni itt, amely minden jel szerint szétfeszíti a józan ész kereteit.

Bajdz_t_1_foto_Aradi_Szilveszter_

A tó tükrét nyaranta vastag moszatréteg borítja, ősszel pedig az avar takarja el. Télen a fenekéig befagy, ezért leginkább tavasszal látszik csak, hogy milyen képeket rejt ez a néhány négyzetméternyi vízfelület az öreg fák között. Egyszer arról beszéltünk barátommal, milyen jó lenne vízen úszó házban lakni. Pontosabban olyan házban, ami egy tó közepére van építve. Egy koreai filmben láttam hasonlót, egy tó közepére épült szentélyt, amelyben egy öreg szerzetes lakott. A vízen élés valószínűleg az égi otthonra vágyódás legtisztább szimbóluma. Már nem a földön, még nem az égben, hanem a kettő között. Aki vízen, például egy tóra épült házban él, bizonyos értelemben már elhagyta ezt a világot.

Idefent a tónál sokszor elképzelem, milyen lenne házat építeni fölé. Egészen apró házat. Egyetlen helyiség lenne az egész, karcsú híd kötné össze a parttal. A háznak nem lennének falai, csak teteje, s nem lenne más benne, csak néhány ülőkének használható farönk. Olyan hely ez, ahová az emberi építmények közül egyedül a kápolna való. Talán állt is itt régen, évszázadokkal ezelőtt egy kegyhely, ami azóta nyomtalanul eltűnt.

Vannak olyan helyek az erdőben, ahol érezni, hogy a térnek egy fontos pontján tartózkodunk éppen. Sokszor ezeknek a helyeknek a nevei is emlékeztetnek bennünket arra, hogy különlegesek, kitüntetett jelentőségűek. Ennek a tónak a neve nem sokat árul el jelentőségéről. Sőt. Úgy hívják: Büdös-tó. Hogy miért pont büdös lett a neve, nem tudom, mert semmiféle bűzt nem éreztem soha a környékén. Olyan név ez, mint egy álarc, mintha ezzel a taszító névvel védené magát a nem kívánt betolakodóktól. Alacsony, széles hegygerinc bemélyedésében rejtőzik, s nagy valószínűséggel a környék egyetlen természetes eredetű állóvize.

Több útvonalam is van hozzá, az egyik a kálvárián át vezet. Fel a kálvária lépcsőin, a stációk előtt, a dombtetőn a kápolna, aztán a szelídgesztenyés, a szikla, végül a tó. Bár tudnék csak egyszer úgy végigmenni ezen az úton, hogy az út jelentőségével tisztában legyek. A fohász szinte minden alkalommal megfogalmazódik bennem, az a kegyelmi állapot azonban csak ritkán következik be, amikor úgy érzem, ha most kellene itt hagynom ezt a világot, könnyű szívvel tudnám követni azt, aki elszólított.

Bajdz_t_2_foto_Aradi_Szilveszter_

A halál képzete nem hagyható figyelmen kívül, amikor a tóra gondolok, hiszen az az intenzív személytelenség, amit sugall, leginkább a halállal hozható összefüggésbe. Persze nem azzal a halálképpel, ami a legtöbbünkben él, inkább azzal, ami abban a zen-történetben szerepel, amelyben az öreg festő végül a maga festette képben tűnik el, abban a tájban, amit ő festett fel a rizspapír-tekercsre. Egyszerűen belelép a képbe, átlép a kép terébe. Egyetlen lépés az egész. Ezt az utolsó lépést nagyon is el tudom képzelni az erdei tónál, a csertölgyek alatt.

Néhány finoman megrezdülő levél jelezné csak, hogy aki az előbb még itt volt, az nem eltűnt, hanem megérkezett.

Győrffy Ákos