Elindulni mindig nehéz. És hirtelen azon kapom magam, hogy már megint ez az utolsó éjszakám itthon. Épp most jöttem meg a barátaim ?búcsúestjéről?, és mámorosan nekiállok összerendezni a hátizsákom. Mert ez persze mindig az utolsó pillanatra kell, hogy maradjon.
Jókedvemben gyorsan bedobálom egy hatvanliteres hátizsákba a szokásos, jól bevált felszerelést: hálózsák, fényképezőgép, egy kis sátor, (ami az esőn kívül mindentől megvéd, de pont az éjszakai viharok és teljes elázások szép emlékei miatt kedveltem meg igazán) némi ruha, és könyv, rengeteg könyv. Nem azért, mintha unalmas helyeken járnék-kelnék, de néha jól esik egy sziklaszirt peremén a lemenő napban olvasgatni egy kicsit. Általában egyedül utazom. Néha ugyan kicsit magányos így, de ez gyorsan elmúlik. Úton-útfélen a ugyanis a legfurább figurákkal hoz össze a sors, és minden egyes nap az utolsó percéig tartogat valami meglepetést, valami váratlan fordulatot. De ez már csak így megy, ha az ember stoppal járja Európa országait. Merthogy én így utazom.
Egyébként Zelei Péter vagyok. Már majdnem 20 éves. Jelen társadalmi helyzetemben neveztek már főállású naplopónak, világcsavargónak, meg efféléknek. Ugyanis tavaly végeztem a gimivel, és arra gondoltam, egy kicsit rápihenek az egyetemre, így ez az év, számomra másról sem szól, mint minél több szegletét bejárni a vén kontinensnek. Gyakran kérdezik, hogy kezdődött nálam ez az egész “utazgatósdi”.
Nem is tudom. Úgy emlékszem egyszer Belgiumban nem volt pénzem buszra, így elhatároztam a magam tizenöt évével, hogy stoppolok. Emlékszem, halálosan büszke voltam magamra, mikor az első autó megállt, és egy színes bőrű, szivarozó sofőr megkérdezte, merre megyek. Ekkorra már kicsit lehervadt büszke mosolyom, tekintve, hogy egy szót se tudtam franciául. De azért kézzel-lábbal csak megértettük egymást, és estére, mire visszaértem a szállásomra, úgy éreztem, egy csomó érdekes élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Valahogy azt az oldalát láttam meg az országnak, és a benne élő népeknek, ami engem mindig is érdekelt: nem a külföldieket lenéző, de azért belőlük élő, ünnepi alkalmakkor díszes viseletben feszítő mintaszerű-szerepjátékost, (noha erre is volt példa) hanem az embert, akinek ugyanúgy vannak gondjai, örömei, bánatai, akinek a vállalkozása éppúgy nyögi a válságot, aki éppúgy szidja a korrupt politikusait, és akit rendre fel kell világosítani, hogy is van ez a Magyarország, s mi is az a magyar, mert látszik, hogy éppúgy nincs ezzel tisztában, mint ahogy újra és újra kiderül, hogy bizony az én elképzelésem se mindig helyes a nagybetűs “Nyugattal” kapcsolatban.
Azóta a bizonyos belgiumi délután óta már eltelt jó pár év, és én jó pár országgal, érdekes és váratlan tapasztalattal lettem gazdagabb. Egy azonban közös ezekben: Olaszországtól Belgiumig, Svájctól Franciaországig egy új, személyesebb, igazibb arcát láttam meg ezeknek az országoknak, ezeknek az embereknek. Néha pedig ők kérdeznek meg, mi újság velünk, magyarokkal. Azt hiszem, ezek után e kérdésre is jobb feleletet tudok adni.
A másik dolog, ami miatt szívesen kelek útra, az a táj szépsége. Egy jól ismert nagyvárosban az örvénylő kirakat utcák forgatagából éppúgy szeretek kimenekülni a kis sikátorok csöndes otthonosságába, mint letérni az ösvényről, és kietlen, de gyönyörű helyekre merészkedni. Többször megfordultam már a Magas-Tátrában, Alpokban, és a Pireneusokban. Szabadon sátrazni egy patak mellett, (még ha az éjjeli zivatarban el is árasztja a sátrat), vagy egy kemény hegyi túra után letáborozni és frissen szedett kakukkfűből és fenyőtűből teát főzni, esetleg egy téli viharban felérni a csúcsra.
Ezekért a pillanatokért szeretek egyedül, vagy többedmagammal, stoppal vagy vonattal, amikor csak időm van, nekivágni a négy égtáj valamelyikének.
Zelei Péter
