Rendes körülmények között nem valószínű, hogy Hollandiába utaztam volna. Úgy véltem, ez az ország kívül esik az én beszűkült európaiságom határain. De az élet úgy alakult, hogy a lányom Hollandiába ment tanulni és most ott él.
Így hát oda kellett utaznom látogatóba, végül is nem a világ vége. Kerékpáros utazás nem jöhetett szóba, mert az hosszú időbe és sok euróba került volna. Maradt a Wizzair Eindhovenbe tartó járata, mert az gyors és – online foglalással – olcsó is.
Gyanakodva méregettem a repülőtéren a kis “fapadost”, ahogy megszállják az utasok, harcolva az elsőségért és a jó helyekért, ám a gép könnyedén emelkedett, kiszakítva földhözragadtságomból, és hamar átszelte a föntről észrevehetetlen határokat. Leszállás után egyórás autózás következett a tökéletesen sík holland vidéken, majd megérkeztünk Goudába, egy jellegzetesen felföldi kisvárosba, amely hamarosan rabul ejtett. Megsejtettem valamit abból, mi lehet az, ami itt tudja marasztalni a messziről érkező, távoli országokban születetteket is.
[nggallery id=37]
De tartom magam ahhoz az elvhez, melyet kedvenc olvasmányomban, a Három ember kerékpáron című könyvben Jerome K. Jerome így fogalmaz meg: “…Végül nem írom le a tájakat sem. Nem lustaságból, hanem önuralomból. Nincs könnyebb dolog a tájleírásnál. És nincs nehezebb az elolvasásánál… Amiképpen a vászon és az ecset nem pótolhatja az elbeszélést, ugyanúgy a legjobb tájleírás is csak esetlen, közvetett módszer lehet ott, ahol látni kell…”
Horváth Tivadar
