Kismaros víz(V)iszonyai

0
104
Nincs nekem semmi bajom a vízzel! Kivéve, hogy már négy évesen szembesültem azzal a nehézséggel, hogy képtelen vagyok megtanulni rendesen úszni. Egy csúszdáról közelegtem buzgón éppen a medence vízébe, amikor a másodperc töredéke alatt ráébredtem, hogy a víz alá merülvén felesleges, sőt botor dolog lenne levegőért kapkodni. Mivel korábban deréktól felfelé lekötött a sikítás (és ezzel el is fogyott minden levegőm), mégis megpróbáltam a víz alatt hozzájutni, mert hirtelen nem volt jobb ötletem. Abban a pillanatban két dolog lett világos: az egyik, hogy véletlenek nincsenek, a halak kopoltyúi tényleg jók valamire. A másik, hogy a víz és én nem leszünk egymás kedvencei.

Mikor a kezdeti nehézségeken túljutottunk – mármint a víz és én -, már épp kezdtük megszokni, hogy jobbára csak a fürdőkádban találkozunk, mikor (valahogy a 6. életévem tájékán) elkezdhettem hiányozni a remek folyadéknak, ?aki” úgy döntött, hogy meglátogat. Ki is lépett szépen a medréből, és jött felfelé, át az akkor még gátként ismert földkupacon, egészen a kertek végéig. Szigorúan csak a Béres útig, ahová az ebadtának sikerült is lecsalogatnia, mindenféle ?ócska” trükkökkel: nyáron a halaktól dúskáló rét bizarr látványát, télen pedig a kertek alatt megfagyott remek korcsolyapályát próbálta felhasználni arra, hogy lekapjon a tíz körmömről. Meg kell hagyni: igyekezett rendesen.

Barátaim kísérletező kedvű emberek, így nem mulasztották el alkalmanként kipróbálni, mi történik, ha bedobnak a Dunába. Ugyanilyen rendszerességgel estek pánikba, amikor fuldokoltam kicsit, és határozták el, hogy többet nem akarnak visítozó tinédzserlányt csitítani a napozó nagyközönség előtt. Aztán persze, ahogy korosodtam, nyilván mindig akkor eredt el az eső, amikor a fodrászüzletből épp kiléptem, és maradt egészen addig páradús a levegő, amíg teljesen szét nem zilálta őrült trendi frizuráimat. Amikor már teljesen mindegy volt, a rosszindulatú felhő kiúszott az ég szélére, minden további nélkül kisütött a nap, és teljes erőbedobással ragyogta be a világ legjobban tönkreázott hajkoronáját.

Beletörődtem hát, hogy a víz szeret közelről méregetni. Már-már élveztem, mikor a Duna-mezőben térdig érő talajvízben szedtük a málnát, mellettünk a gát mögül kacsingatott rám a folyó. Majd még később minden este lekocogtam a partjára, jól megnézni, hogy a helyén van-e, és biztosan nem tervezi a közeljövőben, hogy elindul felfelé. Inkább jövök én, ha lehet.

Kitörési kísérleteim azért akadnak: azzal is meggyanúsítottam már, hogy csaló, mivel kétszer annyi benne a hidrogén, mint az oxigén – mígnem felhomályosítottak arról, hogy ha lehet, ezt az elméletemet ne nagyon hangoztassam.

A telek a havazás miatt azért le tudnak kötni. Az idei fagyos évszak azonban új perspektívákat nyitott kapcsolatunkban, ugyanis a víz bebizonyította számomra, hogy tud kőkeményen ?viselkedni”. Épp a sörkert felé haladtam gyanútlanul, telefonnal a kezemben, amikor egy már napok óta sejtett pillanatban túrabakancsos lábaim hirtelen valahogy helyet cseréltek a fejemmel, lehuppantam a földre, a könyökeim megsebesültek (egész halkan sikítottam is), a telefonom elrepült – és megszakadt a vonal. Charlie Chaplint a sárga irigység fogta volna el, ha látja spontán rittyentett burleszkemet. Nem sajnáltam rá az időt: azon ültömben buzgó szitkozódásba kezdtem arra vonatkozólag, hogy mégis miért nem lehet rendesen felszórni azt a …(*helyes, kedves, kifejezetten szimpatikus*) járdát, és szimultán legózásba kezdtem ripityára hullott telefonommal.

Fura kis szimbiózis a miénk: a VÍZ meg én. Elengedhetetlenül fontos az élethez, és komolyan, még unalmas is lenne nélküle…

Liebhardt Petra