Lénárt Pisti elfoglalt ember. Bár nem rohan sehova, és nem sürgetik határidők, ezernyi teendője akad naponta, amit szívesen oszt meg másokkal. Mindezt a természettel a legtökéletesebb összhangban teszi.
– Honnan örökölted a termőföld szeretetét?
– Anyai nagyapám az Alföldről Kunszentmártonból származott, ahol gazdálkodóként élt, de sajnos kuláklistára került. Elvették tőle a mintegy 200 holdas birtokát, amibe sajnos bele is halt. Így személyesen nem tanulhattam meg tőle mire van szükség egy paraszti gazdaságban. Ezért azt a kb. 20 mesterséget évek alatt sok-sok embertől lestem el, amit megtanultam. Hiszen a földművesnek érteni kellett a kőhöz, a fához, a sárhoz, a nádhoz és a szerszámokhoz is. Gyerekkorom óta ezt szerettem volna csinálni, de sok lehetőség nem volt rá. A falu közepén laktunk, ahol az állattartás nem volt szokás. Ezért kiköltöztünk a falu végére, ahol minden ideálisnak tűnt egy major kialakítására. Sajnos később egyre többen kezdtek körénk is építkezni. Az állattartás szaggal és egyebekkel jár, a legyeknek sem tudtam megtiltani, hogy a kerítésen túl menjenek, ezért onnan is el kellett jönnünk. Hál’ istennek hozzájutottam kárpótlási jegyekhez, amiből itt a fennsíkon tudtam vásárolni magamnak földet, ahol senkit sem zavartak az állatok. A területen akkoriban nem volt semmi a térdig érő kórón és a pacsirtákon kívül. Velük megegyeztem, hogy a fészküket békén hagyom, cserébe viszont az év melegebbik szakában madárdallal örvendeztetnek meg.
– Hogyan kezdtetek építkezni?
– Volt egy öreg traktorom, amivel házakat bontogattunk le, és az egyik ember pár gerendát a másik pár cserepet adott nekem, de volt akitől ablakkereteket is kaptam. Ezekből építettünk a barátommal egy talpas házat, amit eredetileg egy paticsfal nevezetű fűzfafonatból építettek, de én vályogból kezdtem el építeni. Ahogy itt nyakig sárosan vetettem a vályogot a 35 fokban, egyre többen érdeklődtek, hogy ugyan én miben mesterkedem. Később egy öreg elmesélte, hogy régen hogyan folyt a kenyérsütés. Mondom, ezt én is meg szeretném tanulni, de mivel nem volt kemencém, ezért igyekeztem összegyűjteni a maradék információt. Egy ipolyszögi öregember el is magyarázta: “Hát tudod fiam, neki kell állni, és akkor az majd adja magát?” Csak később értettem meg, hogy ezzel csak azt akarta mondani, hogy az embernek ezek a dolgok alapvető készségei, csak hozzá kell fogni, a többi jön magától.
– Mikor döntöttél úgy, hogy ebből vállalkozást indítasz?
– Ez nem egy tudatos döntés volt, hanem én semmi mást nem akartam, csak gazdálkodni, ugyanúgy, ahogy ezt a dédapám is tette. Erre voltam programozva. Nem szerettem volna elmenni egy gyárba, három műszakba dolgozni, inkább ezt az utat választottam. A vendégeink igényei szerint kezdtünk el újabb és újabb ötleteket megvalósítani. A sok érdeklődő mind csak azt mondogatta, hogy ő akár fizetne is érte, de hadd próbálja ki a kenyér-dagasztást. Így mi csak azt az életet éljük, amit száz éve a parasztemberek, a vendégeket pedig igyekszünk ebbe beavatni.
– Sikerült erre valami támogatást is nyernetek?
– Sikerült egy-két pályázaton nyernünk, de sajnos ezek feltételei nagyon nehezen teljesíthetők, és nem a kétkezi ember számára lettek kitalálva. Sokszor az apró betűs részt elolvasva derül ki, hogy ez megint azoknak szól, akiket banki hitelekkel meg lehet fogni. Aztán persze több irányból kapunk másfajta támogatást is. Többek között a falu vezetése is nagyon készséges, és úgy gondoljuk, hogy amíg a két kezünk ép, addig az azzal megkeresett kis pénzt igyekszünk visszaforgatni a tanyába.
– Akkor önellátóak vagytok?
– Részben. Ha kizárólag a magunk által megtermelt javakat hasznosítanánk, akkor egyértelműen be vagyunk rendezkedve ilyen életmódra. Ezt a föld bármikor és bárkinek képes biztosítani, aki vállalja azt, hogy okszerűen a természettel összhangban gazdálkodik. De mivel nekünk is van autónk, telefonunk és számítógépünk is, a csoportok épp annyi bevételt jelentenek, amivel ezeket fedezni tudjuk. Bár én nem fogok pánikba esni, ha egyszer elzárják a villanyt, hiszen most készült el a szélmalmunk, ahol őrölni tudunk, és van napelem is, ami segíti az energia igényünket kiegészíteni.
– Aki ellátogat ide, talán szembesül a jóléti társadalom pazarló oldalával is.
– Arra tettem fel az életemet, hogy bebizonyítsam először saját magamnak és környezetemnek, majd az ide ellátogató vendégeknek, hogy igenis az ember képes vasbeton, légkondi és internet nélkül létezni, a tehén az nem lila, és a csirke sem nejlonban készül egy gyárban. Amihez viszont szükségünk van, élőhelyre, ahol a terményeinket, és a jószágot felnevelhetjük. Ebben persze sok a lemondás, hiszen Hawaiira biztos, hogy az idén sem fogunk eljutni. Aki eljön ide, azt igyekszünk egy kicsit visszavezetni a természetbe, és ébresztgetni Csipkerózsika-álmából, hogy a földet nem lehet a végtelenségig kizsigerelni.
– Mennyire fogékonyak erre?
– Ez nagyban függ attól is – főleg a fiatalok esetében -, hogy milyen családból, iskolából jön az illető. Általában fogékonyak az itt látottakra, ám az idő sokszor nagyon kevés arra, hogy igazán megértse a gyerek, hogy mit is jelent ez az életmód. Hiszen sohasem volt igazán éhes, szomjas és nem rogyott össze a lába az egész napos munkától, mert attól óva intjük őket. Itt viszont végigkövethetik a kenyér útját, hogyan lesz a learatott búzából az asztalon finom, friss kenyér, mindenféle “E” betűk és számok nélkül.
– A családod mennyire partner ebben?
– Az ember ezt egyedül nem képes csinálni. És bár igaz, hogy az elején mindenképpen nehéz volt, hál’ Istennek sikerült egy olyan párt találnom, akire ebben társként számíthatok. Két fiunk van, akikkel sajnos nagyon keveset találkozom, hiszen mire ők felkelnek, én már kinn vagyok itt a tanyán, és mire hazamegyek, ők már alszanak. Ezért a vasárnapot kijelöltük családi napnak, amikor saját magunkkal foglalkozunk.
– Ezek szerint nem itt kinn laktok?
– Egyelőre még nem, mert a falubeli házunkat áruljuk, és annak az