A Polarys – Egy nemzedék zenekara

0
358

polarys2Biztosan nem tévedek nagyot, ha azt mondom: a Dunakanyarban élő 50-60 évesek becsukott szemmel, sántikálva vagy botladozva is elmennének oda, ahol azt hallanák, hogy újra játszik a Polarys zenekar. Ennek a generációnak ugyanis a fiatalságát jelentette, a nagymarosi művelődés ház zenés-táncos klubdélutánjait, a sétahajózást, a nagy összeborulásokat és a rock and rollt.
Biztosan nem tévedek nagyot, ha azt mondom: a Dunakanyarban élő 50-60 évesek becsukott szemmel, sántikálva vagy botladozva is elmennének oda, ahol azt hallanák, hogy újra játszik a Polarys zenekar. Ennek a generációnak ugyanis a fiatalságát jelentette, a nagymarosi művelődés ház zenés-táncos klubdélutánjait, a sétahajózást, a nagy összeborulásokat és a rock and rollt.

polarys2Amiért még inkább közelinek érezték a zenészeket, hogy a hangszerek mögött nem elérhetetlen világsztárok álltak, hanem közülük való fiúk – olykor lányok – teremtettek jókedvet maguk körül. Sok év telt el azóta. A zenekar billentyűsének lakásán találkoztam velük: Baji Dénessel, Rózsahegyi Lászlóval, és Keszei Gáborral.


– Mikor és hol alakult a zenekar?

– 1966-ban Kismaroson. Az eredeti Polarys felállás szerint Keszei Gabi mint alapító tag mellett Zachinger Karcsi, Sárkány Laci és Baradlai Attila alkották a zenekart. 1969 áprilisában a katonaságtól való leszerelés után csatlakozott Rózsahegyi Laci. Ezután nagyjából még húsz zenész fordult meg a hosszú évek alatt a bandában. (A legutolsó, stabil zenekari tagok a következők voltak: Keszei Gábor, Wanderlich Béla, Nagy József és Baji Dénes – a szerk.)


– Hogyan indult az egész?

– A kultúrházban próbáltunk, hiszen az akkoriban ingyen és bérmentve a rendelkezésünkre állt, sőt a hangszereinket is ott tárolhattuk.

– Milyen módon sikerült hozzájutni abban az érában a hangszerekhez?

– Persze pénzünk nem volt a drága külföldi hangszerekre, így jobb híján magunk bütyköltünk mindent, amit csak lehetett. Egy asztalos kivágta a gitárhoz való fát, mi meg összeraktuk. Még a hangszedőket is magunk tekercseltük, erősítőnek meg megtették azok a régi, nagy csöves rádiók. Szerencsére akadt közülünk olyan, aki nagyon jól értett az elektronikához.


– Mit játszott a zenekar?

– Szinte kizárólag csak feldolgozásokat. Bár mi inkább ezt másolásoknak hívtuk, hiszen igyekeztünk hangról-hangra ugyanazt eljátszani, amilyen zenét akkoriban szerettünk. Nagy kedvencünk volt a Beatles, a Rolling Stones, a Shadows vagy Tommy Steel, stb. Persze ezeket sem lemezen vettük meg, hanem felvettük magnóra őket valamelyik rádión: általában a Luxemburgból vagy a Szabad Európából. Addig hallgattuk, míg össze nem raktuk a számokat. Nyilván az angol nyelvtudásunk kissé hiányos volt, így hallás után igyekeztünk énekelni.


– Saját számok nem is készültek?

– Nem nagyon. Próbálkoztunk egy-két dal megírásával, de aztán valahogy ez nem alakult ki.


– Hol lehetett fellépni?

– A környékbeli, szüreti-, Katalin-, és szilveszteri bálokon rendszeresen zenéltünk. Ezért cserébe egész jó gázsit kaptunk, amit visszaforgathattunk a felszerelésbe. Abban az időben az Express tábor a virágkorát élte, rengeteg ember járt ide, nagy élet volt. Volt olyan szezon, amikor minden nap játszottunk este 7-től 11-ig. Akkoriban rengeteg zenekar bontogatta szárnyait – többek között innen indult az Illés zenekar pályafutása is – és egymástól tudtuk ellesni a műhelytitkokat. Nagymaroson aztán tíz éven keresztül játszottunk vasárnaponként délután 5-től 9-ig klubdélutánokon. Pesttől Szobig, de még Esztergomból is átjártak ide. Így nem volt ritka, hogy több mint 500 ember együtt volt a koncertjeinken. Még olyan is akadt, hogy egyesek nem fértek be a kultúrházba.

A csúcsidőszakban fordult elő az, hogy az Omega akart jönni Nagymarosra koncertezni egy hasonló időpontban, mint amikor mi játszottunk. A fellépésük előtt három nappal le kellett fújni az előadást, mert összesen öten vettek jegyet. Mindenki a mi bulinkra jött! Ez persze csak azt jelenthette, hogy a környéken népszerűbbek voltunk.


– Fel sem merült a zenekarban, hogy az Illés mintájára elindul és kitör?

– Mi amatőrök voltunk, ők képzett zenészek. Nem éreztük azt, hogy ebből akarunk megélni. Nem lettünk volna képesek pénzért folyamatosan zenélni mint egy wurtlitzer, inkább megmaradtunk hobbiszinten és játszottunk akkor, amikor nekünk tetszett.


– A politika nem szólt bele?

– Nem volt jellemző. A zenélés hivatalos részét mindig rendesen intéztük: akkor is be kellett jelenteni a műsorokat, és kellett egy engedély, amivel fel lehetett lépni.

Nekünk volt ilyen, és teljesen hivatalosan működött a zenekar.


– Egyikük sem választott hivatásos zenészi pályát?

– Voltak a zenekarban, akik később profi zenészek lettek, de a törzse megmaradt hobbizenésznek. Egy-két évig tanultunk csak játszani, van aki több hangszeren is tud, de mindannyian űzünk valamely civil foglalkozást. Nosztalgia-bulikon azonban mindig együtt léptünk fel. Sokszor sétahajókra hívták meg a zenekart, ahol zsúfolásig
megteltek az 1600 személyes vízijárgányok. 2003-ig hárman csináltuk, de inkább csak lagzikat vállaltunk. Ez fizikailag elég megterhelő volt, hiszen sokszor hajnalig biztosítottuk a talpalávalót.


– Mik a további tervek?

– 20 évvel ezelőtt Nagymaroson adtuk az első nosztalgia-bulit, ami nagyon jól sikerült. Még egy kis videó-összeállítás is készült róla. Ezt azóta már három másik követte ugyanabban a felállásban – 3 gitár, orgona, dob – de sajnos azóta nincs köztünk mindenki. Most ősszel szeretnénk ismét húsz évre rá egy hasonlót szervezni, amire már elkezdtünk próbálni.

 

Néder László