Döbrössy Mihályné, Valentin Krisztina négy Nagymarosról szóló helytörténeti könyv megalkotója tavaly kiállítással rukkolt elő A pestistől napjainkig címmel. A páratlanul gazdag helytörténeti gyűjteményt Halász Alexandra és Dr. Rendessy Annamária nyitotta meg, amely a nagy sikerre való tekintettel 2010. január 4-14-ig ismét látható lesz a Nagymarosi Művelődési Házban.
Döbrössy Mihályné, Valentin Krisztina négy Nagymarosról szóló helytörténeti könyv megalkotója tavaly kiállítással rukkolt elő. A pestistől napjainkig című időszaki kiállítást Halász Alexandra a Budapesti Bélyegmúzeum muzeológusa és Dr. Rendessy Annamária körzeti orvos nyitotta meg, melyet Szent Rókus napja körüli néhány napban láthatott a nagyközönség. A páratlanul gazdag helytörténeti gyűjtemény a nagy sikerre való tekintettel január 4-14-ig ismét látható lesz a Nagymarosi Művelődési Házban.
 |
| 2010. január 14-ig ismét látható a Pestistől napjainkig című kiállítás a Nagymarosi Művelődési Házban Fotó: Neubauer Rudolf |
– Hogyan jött a kiállítás ötlete?
– Mosogatás közben, úgy két évvel ezelőtt. Tudtam, hogy Nagymarost a törökdúlás és a Rákóczi-szabadságharc után az ezerhétszázas években két nagy pestisjárvány majdnem elpusztította. Mivel sokat foglalkozom Nagymaros régmúltjával, elkezdtem kutatni. Nem sokat találtam elsőre a témáról, de aztán egy évvel később az Orvostörténeti Múzeumban
kiállítást rendeztek kimondottan a pestisről, és ez beindított.
– Nagymaroson voltak valamiféle nyomok a pestisjárványról?
– Igen, a halotti anyakönyvi bejegyzésekben az 1738-as pestisjárványról vannak
adatok, még Kismarosra vonatkozóan is. Tudjuk, hogy több mint háromszázan haltak meg, tömegsírról is tudunk a település akkori határát jelző egyik kőkereszteknél.
A legfontosabb, pedig a Rókus kápolna, amelyet a túlélők építettek 1770-ben.
– A kiállítás nemcsak a pestisről szólt.
– Igen, tovább léptem. Utánakerestem az itteni gyógyszerészeknek, orvosoknak, bábáknak. Egyre gazdagabb anyag gyűlt össze.
 |
| Fából készült bidé a családi hagyatékból a múlt század első feléből Fotó: Döbrössy Mihály |
– Hogyan gyűjtöttél, feladtál hirdetést?
– Mindenkit ismerek Nagymaroson, tudtam, kihez kell odamennem. Már ez első könyvemnél is megvolt ez a könnyebbség. Aztán egy idő után híre ment és hozták maguktól az emberek. Szóval nemcsak én ismerem őket, hanem ők is engem. A kiállítási anyag összeállításánál, a családtagokon kívül két múzeum is segített. A Budapesti Nemzeti Múzeum egy hatalmas térképet bocsátott a rendelkezésemre. Az Orvostörténeti Múzeum szakmai segítséget nyújtott. A régész végzettségű nagybörzsönyi polgármestertől templomrajzot kaptam, és így tovább.
– Ez rengeteg információ, hol tárolod őket?
– Mindent a számítógépben gyűjtök, a fotókat és dokumentumokat szkennelem. Tárgyaim nem nagyon vannak, de a kiállításra sok mindent összeszedtem rokonoktól, ismerősöktől és gyűjtőktől. Aztán diplomák, oklevelek, kinevezések, fényképek. A vége az lett, hogy a kiállításra
harminc paraván dugig megtelt.
– Eleve koncepció szerint gyűjtöttél, vagy az összegyűjtött anyagot rendszerezted a végén?
– Koncepció szerint haladtam, és mindig adódott egy újabb szál, amitől egyre kerekebb lett.
– Így kanyarodtál el a kukásautóig?
– Igen, a köztisztaság szervesen kapcsolódik a témához, mert a pestist a mindenhonnan érkező katonai csapatok, a temetetlen halottak, és a higiénia hiánya okozta.
– Mikor kezdődött a gyűjtési szenvedélyed?
– 16 éves voltam, amikor John Galsworthy családregénye a Forsyte Saga ment a tévében, ez adta az ötletet, hogy elkészítsem a családfánkat. Mára leporelló méretűvé vált, ami bele is került a legutóbbi könyvembe, és amivel további feladataim lesznek.
 |
– Négy helytörténeti könyved van. Eddig…
– Rengeteg tervem van, az iparosok-kereskedők, a szőlészek – borászok,
nagymarosi sportok és sportolók, és egy következő kiállítást is tervezek. Folyamatosan rendszerezek, gyűjtök, olvasok, kitölti az életemet. Vettem egy diktafont is, hanganyagot is gyűjtök. Időnként lemezre mentünk mindent, nehogy elvesszen!
– Időmilliomos vagy?
– Van egy beteg gyerekünk, akit nem akartunk intézetbe adni. Tíz évig bánkódtam, majd itthonról bedolgoztam, végül elmentem egy számítógépes tanfolyamra, vettünk egy számítógépet, ez mankót adott.
A Jóisten mindig tudja…
– Néprajzi, vagy muzeológusi végzettséged van?
– Nincsen, szeretem csinálni, és végül is ennyi kell az egészhez. Tavaly meghalt nagyapám testvére 97 éves korában, ő volt a legfontosabb forrásom. Tőle nagyon sok mindent hallottam.
– Minden további nélkül be tudnál rendezni egy helytörténeti-múzeumot,
miért nincs Nagymaroson ilyen?
– Minden polgármester a zászlajára tűzi, aztán soha nincsen rá pénz.
– Hozzáértőként, hogy tetszett a Kismarosi Egyháztörténeti kiállítás?
– Nagyon tetszett, hangulatos volt, jól éreztem magam, és mikor megláttam a dédapámat az egyik képen, gondoltam is Kismaros és Nagymaros ezer szálon kötődik egymáshoz. Úgyhogy szeretettel várok minden érdeklődőt Kismarosról is, a januári kiállításra, hacsak az influenza-járvány el nem mossa.
Néder Sarolta