Nem lesz piac a Liget utcai fenyvesnél – Köszönet az összefogásért

0
470

Kedves Kismarosiak! A kismarosi képviselő-testület április 15-i ülése alapján örömmel tájékoztatunk mindenkit, hogy a Liget utcai fenyves pihenőpark jelleggel zöldterület marad!

Kedves Kismarosiak!

A kismarosi képviselő-testület április 15-i ülése alapján örömmel tájékoztatunk mindenkit, hogy a Liget utcai fenyves pihenőpark jelleggel zöldterület marad!

Köszönjük mindenkinek! Smile

Bízunk benne, hogy a kivitelezés során megvalósulnak a testület által jóváhagyott szempontok:

– az egészséges fenyőfák megmaradnak (8 db), és lombos fák is lesznek ültetve a betegek helyére, az üres területre
sétaösvény vezet majd a fák közt, padokkal
– a pályázati megvalósítás során nem lesz piac
?…Nyertünk a Leader pályázaton is közel 48 millió forintot, melyből parkoló, játszótér, piactér és a kerekpárút mellett egy Duna-parti pihenőtér lesz kialakítva. …” – Kismaros község képviselő-testülete 2009. szeptember 10-i ülésének jegyzőkönyvéből. http://www.kismaros.hu/docs/Jkv.2009.09.10.PDF

Szeretnénk köszönetet mondani Kühn Péter és Stummer Judit építészeknek, akik annak szellemében, hogy ?akinek van egy ötlete, az valósítsa is meg”, elkészítettek egy alternatív vázlattervet a társadalmi munkában is elvégezhető, minimális költségű parkosításra. Tervük egyes részletei a későbbiekben akár kivitelezhetők is lehetnek.

Dr. Néder Sarolta, Neubauer Rudolf

Benedek Elek: Ne bántsd a fát

Ne bántsd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyöngén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hadd annak, ami, épnek, szépnek.
Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad,
S te bánkódnál majd, késő bánat.
Ne bántsd a fát!

Fa lombja közt viharban, vészben
Lám meg se ring madárka fészke,
Fáradt ha vagy, leülsz alája,
S elszenderít madár danája.
Szeresd a fát!

Anya ő is, minden levélke
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve.
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints fel rája.
Ne bántsd a fát!

Mindaz, kik fákat ültetének,
Sírjukra szálljon hálaének,
Ásóval is költők valának,
Szép lombos fákról álmodának.
Szeresd a fát!

Dóka György: Magányos, néma fák között

Hideg békesség lobban szét a tájon.
Fagyottan áll a rög a hó alatt.
S a nehezülő tompa félhomályon
át nem látni már hulló Csillagokat.

Messze ég ma még a Nyár…
felhők mögött,
egy máshol szépülő világon
nyitja le szirmait a Fény,
máskor virágzik szét a pusztaságon.

És itt:

a magányos, néma fák között
csapongva csap útján a szél
– ha kavarog:
csak sír,
s nem tudja ő se: hol leszel holnapra már,
s addigra én, – hogy hol vagyok.

Csontos Sándor: Uram mentsd meg az erdőt!

Már nem látom a fát, az erdőt,
Uram segítsd meg a kesergőt,
hadd láthassam még a lombot, s a rügyeket, hisz ez az élet,
csak akkor van kikelet.

Az élet a fa, a rügy a szerelem, a lomb
a menedék, menedéke mindennek:
a fénynek, a szónak, a kesergő magányának.

Ha már nem érzem az erdőt, mi lesz velem? Kérlek adj erőt!
Akkor nem lesz csend és beeső fénysugár, mely beragyogja a mezőt.

Uram segítsd meg a kesergőt.

Ha már fák nem láthatom egyenes derekatok, sebzetlen törzsetek,
ki fogja mutatni az utat,
hogy, hova, merre menjek?
Kinek a parazsa fog meleget adni szívemnek?
Hol fog a madárka dalolni, ha nem lesz helye éltének?

Már nem látom a fát, az erdőt, uram segítsd meg a kesergőt.
Mi lesz, ha nem látom a fát, az erdőt, amint ott a szarvas, a dámmal űz menyegzőt?
S őszi leveleid selymes takaróját, mely dunnája volt annak, ki
elfáradt, s lefeküdt kipihenni fáradalmát.

Éheit bogárnak, mohának te csillapítod, s szerető párnak,
kik itt egymásra találnak.
Becéző szavaik, kipirult arcaik-
mind benned rejteznek el, de ha ti
nem lesztek, szerelmükre mindenki felfigyel.

Már nem látom a fát, az erdőt,
– uram segítsd meg a kesergőt!
Hallgasd meg a fát, az erdőt, mentsd meg nekünk őt, legyen hol elbújnunk,
ha már fájdalmunk oly nagyra nőtt, hogy elviselni másképp nem tudnánk, az eltékozolt időt!

 

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

 

Kányádi Sándor: A fenyő úgy látta

A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből: föl-le-föl-
lódul néhányszor, majd elszáll,
mint egy parittyakő, rést ütve
a végtelen ég falán; még hallotta,
amint recsegve-ropogva beomlik
a magasság; fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint a liftakna
oldalán az egymásba torlódó,
kivilágított emeletek;
egy madár riadt röpte,
egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal: a föld, a föld.
A döndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.

 

Petőfi Sándor: Fa leszek, ha…

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

 

Berda József: Börzsönyi elmélkedés

Dideregtető ónos eső után a lábat
buktató durva dara szitált reánk az
idegmálasztó csúnya időben s mire
felértünk a Magas Tax oldalába,
már a mennyei fehérség hava
felett ropogott a bakancsunk.
Így békült ki kamaszkodó kedvünk véled
boldogságos Börzsönyünk, mik
or
felértünk kedves katedrálisunkba,
kicsinyke hazánk “Jó reménység foká”-ra;
a bűvöletes Nagyhideghegyre. S ahogy
felértünk ezüstben csillogó tetődre; oly
ámulattal teli révületbe estünk, mint
akik sokféle fehér virággal feldíszített
márványoltárt látnak már maguk előtt s égő
szemekkel leborulnak előtte, érezvén: csodák
csodája ez a táj, oly üdvözítő öröm, mely
mindig hadat üzen a hervasztó halálnak.

 

Tóth Árpád: A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen…

 

József Attila: Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.