Börzsöny és irodalom

0
155

Beszélgetés Győrffy Ákossal

fot

Kisduna újság: Örömmel jelentettük meg írásaidat a honlapunkon. Sok helyen olvastunk rólad kritikát, tudtuk, hogy itt élsz a Börzsönyben, kíváncsiak vagyunk rád! Például érdekel, hogy emlékszel-e arra pontra, amikor a versek már nem az asztalfióknak íródtak, hanem a nyilvánosságnak?

Győrffy Ákos: Igen. Az első alkalom mindig élesen megmarad. Még középiskolás koromban kezdtem el írni, valóban az asztalfióknak. 1993-ban a magyartanárom hirdette meg, hogy aki kedvet érez hozzá, indulhat egy versíró-pályázaton. Írtam hát erre az alkalomra egy verset ? utólag látom, nem volt egy nagy durranás, teli volt serdülőkori világfájdalommal. De ezt a versenyt megnyertem, és ez fordulópont volt az életemben. A díjkiosztóra eljött szinte az egész iskola, és innentől mindenki tudta: ez az a fiú, aki a versével díjat nyert. Fontos megerősítés volt, hogy másnak is tetszik, amit írtam.

KD: Akkor gondoljuk, az első könyv is hasonló jó érzés volt!

GyÁ: Az szintén emlékezetes élmény volt. Elküldtem az írásaimat néhány könyvkiadónak, a Littera Nova vállalta a kiadását, hiszen ez a kiadó a pályakezdőkre nagy figyelmet fordít. 2000-ben jelent meg a könyv A Csóványos északi oldala címmel. Semmihez sem hasonlítható az az érzés, amikor megláttam a friss, nyomdából kikerült példányokat. Ezt a kötetet még én szerkesztettem, érzelmi alapon – szívhangra – most már tudom, ehhez is nagyon kell érteni, nem véletlenül külön szakma a szerkesztés.

KD.: Úgy tudjuk, több díjat is kaptál már?

GyÁ: Többek között az imént említett kötetemért kaptam meg a Gérecz Attila díjat, amelyet a legjobb első kötetes költőnek szoktak odaítélni. Ez nagy elismerés, és én annak is éltem meg. Ösztöndíjakat is kaptam – ezekre pályázni lehet – sokat lendít a család anyagi helyzetén, ha ilyet sikerül elnyerni. Megélni belőle nem lehet, de átmeneti könnyebbséget jelent.

KD: Hogyan váltottál át prózára?

GyÁ: 2008-ban kért meg bennünket – Mile Zsigmond barátomat és engem – Végh Attila, hogy írjunk felváltva a Magyar Hírlap hétvégi számába. Ezt örömmel vállaltuk, és 2 éven át írtuk ezeket a rövidebb lélegzetű írásokat a lapba. Sajnáltuk, amikor vége lett. Azóta több lapba is írtam prózákat, ezekből áll majd össze a következő kötetem.

KD: Szeretnél-e, tudnál-e kizárólag irodalomból megélni?

GyÁ: Egyáltalán nem. Hosszú távon nem gondolok erre, fontos, hogy az embert más is érdekelje. Benne kell lennem az életben, nem élhetek elefántcsonttoronyban. Régebben mozgássérült gyerekekkel foglalkoztam, jelenleg egy VIII. kerületi hajléktalanszállón dolgozom. Ott igen sűrű az élet. Nem szeretnék kényszerből írni, Isten őrizzen holmi irodai szerkesztői széktől.

KD: Mennyire számít az, hogy hol élsz? Ez azért érdekes, mert írásaidból kitűnik: nagyon szereted ezt a vidéket.

GyÁ: Laktunk egy ideig Budapesten, albérletben, de a városi élet egyáltalán nem  késztetett írásra. 30 éves koromig Nagymaroson éltem, ezer szállal kötődöm a Dunakanyarhoz és a Dunához. Épp a minap jelent meg – még nem is láttam nyomtatásban – egy írásom, a Duna-legendáriumban. Nagyon intenzív itt a természet közelsége. Kevesen tudják, hogy a Börzsöny az ország legnagyobb lakatlan területe: csak mész, mész, mész, és akár napokig nem találkozol senkivel. Titokzatos táj ? erős kisugárzása van, engem hallatlanul inspirál ez a környezet.

KD: Úgy tudjuk, zenélsz is. Milyen műfajban?

GyÁ: Igen, Mile Zsigmonddal és Gugyella Zoltánnal Bajdázó néven alapítottunk zenekart. A műfaj nehezen meghatározható, először Zsiga verseit adtuk elő megzenésítve, most már egyre többet improvizálunk. A nyár folyamán fellépünk majd Kapolcson és a Misztrál Fesztiválon is. A zene univerzális műfaj, az írást megköti a nyelv. Az intenzív zenélés megváltoztatja a világérzékelést, minden hangsúlyosabbá válik. Nagy hatással van a zene a költészetre és fordítva.

KD: Érdekel bennünket a család is. Mutasd be őket is az olvasóknak!

GyÁ: Adrienn, a feleségem képzőművészet-tanár Pilisvörösváron, ha minden jól megy, ősszel újra munkába áll. Alkotó ember ő is: képzőművész, akinek önálló kiállításai voltak, és lesznek is. Kicsi fiunk – Lőrinc – éli az ő intenzív hegylakó életét, különösen fogékony a zene iránt, és nagyon jól érzi magát az erdőben. Ősszel már óvodás lesz. Bátyámék is Kismaroson élnek 3 gyermekükkel. Szüleim nagymarosiak, mindketten nyugdíjasok már, szeretik az irodalmat és a maguk módján respektálják is, amit csinálok.

KD: A beszélgetés során azt érzékeltük, hogy megfelelő egyensúly van az életedben: szerető család, felelősségteljes munka és a művészetek világa, mindez a Börzsöny mélyén, az erdők csendjében. Ritkaság ilyen életúttal találkozni manapság.

GyÁ: Jól érzem magam, és minden nehézség ellenére nincs okom a panaszra.

Kovács Gabriella és Végvári Györgyi