Ezt az írást nemcsak az úti beszámolók kedvelőinek ajánlom, hanem azoknak is, akik tudják, hogy fontos időnként hősökről is hallanunk. Bizony lehet tanulni a lengyelektől, nem árt odafigyelni kimagasló jellemű hőseikre. Ugyanakkor a magyar történelem is szolgál hasonló példákkal, kár, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni őket.
Örömmel készültem az idei lengyel útra, annál is inkább, mert az első világháború kitörésének századik évfordulója van az idén, és ebben mindkét nagyapám érintett volt. Igaz, nem Galíciában.
l. Hősök
Megrendítő történetek kerültek elénk, és a lengyelek méltó módon ápolják a nemes lelkű katonák emlékét. Például Muhr Ottomárét Limanowában, aki rohamra vezényelte a Nádasdy-huszárokat, az oroszok ellenében. Elsőként kapott halálos sebet a parancsnok, ami még elkeseredettebbé tette az ütközetet. Teste felett vad kézi tusa bontakozott ki, de katonái a holttestét kimentették az oroszok kezei közül, és úgy temették el, ahogy kívánta, hűséges bajtársai mellé. A temető ápolt, gondozott, a magyar katonák nevei jól olvashatók, és különös gondot visel rá a magyar állam is. A hősi emlékmű felirata mindent elmond:
Megkoszorúztuk a hős katonák emlékművét, és meghatódva énekeltük el a magyar és a lengyel Himnuszt. Az utókor apró gesztusa volt ez a háború elesettjei előtt. Nyugodjanak békében!
ll. Papok és tanítók
Ezt a programot talán sose felejtjük. Volt egyszer egy nagyszerű pap Pasztyban, aki felismerte, hogy a legegyszerűbb ember is alkothat valami maradandót. Fogyatékos embereknek adott lehetőséget érdemi munkára – faragtak, festettek – és egyszerre egész múzeum telt meg a munkájukkal. Közben az egészségesek is egyre-másra készítettek apró betlehemeket, a szent családot, a különféle szenteket és persze magát Jézus Krisztust. Nekem legjobban az úgynevezett „Töprengő Krisztus” szobrok tetszettek, különlegességük miatt is. Nagyszerű kalauzunk is akadt, az Atyától a lelkünk megerősítésére szolgáló beszédet is hallhattunk. Többünknek a szeme is könnybe lábadt. Még püspöki áldásban is részesültünk, és kicsit irigykedtünk a lengyelek erős hitű, derűs egyházi szolgáira. Ide érdemes Virágvasárnap is ellátogatni, valóságos vetélkedés alakult ki a környéken, hogy ki tud magasabb és szebb „pálmalevelet” építtetni. Ha valakinek valaha erre visz az útja, ki ne hagyja ezt a nem mindennapi élményt!
lll. Orgona szólt a várban
Debno várát gyönyörűen karbantartják. Fiatal idegenvezetőnk, és a mindenre kész gondnok bemutatta nekünk a – Balassi Bálint által is lakott – helyet. Az itt született Célia versek közül egyet fel is olvasott nekünk Honvári Károly barátunk, és nagy meglepetésünkre még a hangversenyterem muzeális értékű orgonáját is kipróbálta a gondnok-fújtató segítségével. Nagy élmény volt! A várlátogatás után rögtönzött kórus is alakult, lengyelül és magyarul szólt az ének.
Itt kell szólnom egy hétköznapi hősről is. Idegenvezetőnk segítségével bejutottunk a városházba is. A szépen rendbe hozott képviselői terem egyetlen polgármester arcvonását őrzi: azét az egyét, aki a német megszállás alatt arra a kérésre, hogy írja le a város húsz legkvalifikáltabb személyének a nevét, – ugye tudjuk, miért – Dr. Roman Sichrawa polgármester fogta a papírt és a tollat, és egymás után húszszor leírta a sajátját. És bármilyen hihetetlen is, ehhez még a német tisztek is szalutáltak.
lV. Wartburg ’64
Ez azért nem volt semmi. Olyan Wartburg állt meg a téren, hogy mindenkinek kikerekedett a szeme. Csillogott-villogott, és perceken belül Ewa majdnem el is adta. Sose volt autóm, Wartburgom meg pláne nem, de ezen még én is „beájultam”. Tessék, itt van! Judit fényképén Ági pózol az álomszép autóval.
V. Szent Kinga templomában
Szent Kinga férje Szemérmes Bolesław, lengyel király volt. A templom szentélyében megmaradt a magyarok és lengyelek által egyaránt tisztelt Kinga szarkofágja is, akit II. János Pál avatott szentté. Nevéhez számos legenda fűződik, s mi pedig mindnyájan hittünk az Elekes család tagjainak, akik sugallatára elmentünk Szent Kinga kápolnájához, ahonnan forrás is csobog. Megmostuk vízében a szemünket, erősen remélve, hogy meggyógyítja szembetegségeinket, miként a szájhagyomány is tartja. Itt is koszorúztunk, és a szentről szóló verset pedig meghallgattuk Baka Györgyi előadásában. A kirándulást a szokásos vasárnapi mise zárta.
Vl. Sorstragédia
Tavaly voltunk Nedec várában, amelyben 1945-ig a Salamon család utódai laktak, – idén csak útközben láttuk. De Ewa története olyan szívszorító volt – a vár lakóinak a leszármazottairól, hogy úgy gondoltam, mementóként nem árt megismerkednünk a szereplőkkel. 1912-ben született – Teleki Tibor gróf és Széchenyi Alice grófnő ötödik gyermeke, – László, aki feleségül vette Alapi Salamon Évát – Salamon Géza szepesi főispán és Bethlen Ilona grófnő leányát. Első gyermekük, Géza, még Budapesten született 1943-ban a Bethesda Kórházban, a második, Miklós, már Sopronban 1944-ben.
Telekiék eszményien szép családi életét széttördelte a történelem. Az édesapa katonai szolgálata alatt övéi a Dunántúlra kerültek, ki kellett költözniük az ősi fészekből. Rövid pesti tartózkodás után kitelepítették őket, majd Teleki Lászlót az ÁVH Budapestre szállította, és 1952-ben 7 évi börtönre, 10 évi közügyektől eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1956-ban helyezték szabadlábra. Telekiné Éva asszony Tállyára költözött, egykori családi birtokuk egyik épületében kapott lakást. A gyermekeket: Gézát és Miklóst még idejében, 1948. augusztus 16-án sikerült Svájcba menekíteni a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével.
Magyarország egyik legértékesebb embere, nagy műveltségű, nemes lelkű, vezetésre termett egyénisége, Széchenyi István dédunokája szabadulása után gépkezelő lett. De boldog volt, mert felesége, Éva asszony is kikerült a kórházból. És szívdobogva várták a rég óhajtott találkozást fölserdült gyermekeikkel egy közbenső területen, Lengyelországban. Ám találkozásuk előtt egy órával, Varsótól 100 km-re borzalmas vasúti katasztrófa történt, vonatjuk összeütközött. Éva október 9-én, László 10-én meghalt. Csak ilyen találkozás adatott meg számukra gyermekeikkel, Gézával és Miklóssal… A temetésre 1962. október 18-án került sor. A két koporsót a lengyel állam szállíttatta Magyarországra, és a történelmi Teleki család kriptájában helyezték el Gyömrőn, ott ápolják emléküket.
Teleki László 
Salamon Éva
Forrás: Wikipédia
Ilyen történeteket hallva, az ember fia-lánya nyugodtan megbékélhet a sorsával.
Nekem ezek voltak a legmaradandóbb élmények az út során. Említést érdemel még az első esti beszélgetés az írónővel, aki örömmel mutatta be nekünk magyar témájú könyvét, mert alig várta, hogy magyarokkal találkozzon. Szokás szerint gyönyörűek voltak a gondosan karbantartott kis fatemplomok, ezeket a világért sem hagytuk volna ki az utunkból. Példát kaptunk ismét hazaszeretetből – légyen az akár magyar, akár lengyel, – a hit erejéről, és újra és újra megerősítést nyertünk a legendás magyar-lengyel barátságból. Még egy dolog, amit nem lehet szó nélkül hagyni – Dominika, a lengyel idegenvezető a következő szavakkal búcsúzott tőlünk: én egy büszke lengyel asszony vagyok, és boldog vagyok, hogy megmutathattam Önöknek hazám gyönyörű emlékeit és tájait! Hát ez jutott eszembe, amikor az Andrássy utat elhagyva átmentünk az Erzsébet-hídon…
Köszönjük mindenkinek, aki a szervezésben részt vett, vagy egyéb módon szerzett nekünk szép pillanatokat: Klárinak, Ewanak, Gábornak, Baka Györgyinek, Honvári Károlynak, és az Érdi Lengyel-Magyar Kulturális Egyesület tagjainak. Örülök annak is – többünk nevében, – hogy még van erőm ilyen kirándulások megtételére, és annak, hogy az időjárás is kegyeibe fogadott bennünket. Remélem, jövőre is hasonló élményekben lesz részünk!
Végvári Györgyi
[su_youtube url=”http://www.youtube.com/watch?v=s8bCphnJ2zc&list=PL48E63F021EF8B32F&index=1″ width=”700″]
