Szíves-örömest járok-kelek Verőcén – bármikor, télen-nyáron, borúban-derűben. Ültem itt reggelit majszolva a parton, hallgattam esti muzsikaszót a téren, csodáltam meg rádiót, festményt, kaspót.
A múlt fényeit, házait, a múltból táplálkozó embert vélem itt felfedezni. Szimbiózisban egymással, kéz a kézben, jó barátságban folyik a diskurzus, folyik minden a maga medrében, Dunástul, patakostul, dombostul, völgyestül – mindenestül. És ez így van rendjén.
A táj szépségeit, miként Zebegényét, a művészet emeli olyan fokúvá, hogy várost igyekeztek építeni anno, pedig csak egy nagyobbacska település puha fészkének van hely a Duna-völgyben. A századforduló varázslattal itatta át a Duna-partot, bűvkörében épültek sorra a mai arculatot is meghatározó házak. Gyakoriak az emléktáblák Verőce-szerte, büszke plakettek ezek: ne feledd, itt éltem, alkottam, íme, átadom neked, amit létrehoztam – Utókor, jó őrzője légy. Ma játszóteret, templomot, kiállítóhelyeket épít, szépít. Jó mederben minden.
Verőce a tornyok települése, a fellegtér mintája, de zöldségessel, patikával, suszterral megspékelve. Kereskedő, szolgáltató, sokféle portékát kínáló, dolgos népség ez. Karakán, céltudatos, kreatív emberek lakta hely, múltra figyelő, jövőt bizton ide álmodó.
Nyáron a móló és a part, a főtér és enni-, innivalót kínáló zajos csevejjel kevert főutcája korzózásra invitál. Alkalmanként táncoló, nyüzsgő, vásárt szervező őrület lesz úrrá a lakosokon – ahogy kell.
Szép élet folyik itt. Verőce lüktetését csendesebb napokon visszaverik a támfalak alatt a hattyúk és récék. Hallgasd csak, figyeld csak, harangszót visz a szél.
