Néha az apró dolgok válnak a legeslegfontosabbá – utólag. Később ébredsz rá, mennyire változott meg benned valami, amikor már elillant a pillanat. Pedig ha időben eszmélsz, csend vesz körül, átbillensz egy pillanatra odaátra – és többé már nem akarsz visszatérni soha.
Árvíz idején a hattyú, ahogy beúszik az ártéri fák közötti iszapos vízbe, mellettük laza csuklómozdulattal zsinegét a vízbe veti a horgász – szeme a vizet figyeli, csakis a vizet. Hattyú? Igen, valóban. Nem lehet most figyelmét elterelni – rendíthetetlen.
Madarak raja az égen – madarak mennek, felhők rétegei az égen egymásba csúsznak, árnyékuk a földre vetül. Gyalog vagy, járásod üteme madarak szárnyává lesz. Egyek lesztek – egy pillanatra biztosan.
Hóolvadás előtt vagy a földeken, a föld teljes súlyával húzza le lábad, levakarni nem lehet a hozzád tapadt rögöket. A hó még birkózik a táj adta domboldallal, síkkal, barázdával. Felpillantasz, a nap megcsillan szelíden, de a hó tudja, olvadás a sorsa. Összeolvad sorsotok, és együtt sütkéreztek boldogan.
Mászol a domboldalon, evickélsz a növényzet és a hó nyers vonzásában, parányi szemcse vagy a tájban. Az útról letérsz – kár volt, nehezebb az előrejutás, bár rövidebbnek tűnt a mezőt átszelni keresztbe. A vadászles vonzza tekinteted, megállsz. Elég is eddig és tovább már nem, fordulnál, de, talán mégiscsak. Fürkészed a mező és erdősáv találkozását, kémleled a sűrű, szövetes felhők rongyait. Megindulnak hárman feléd, megtorpannak, majd határozott balraáttal eliramodnak. Hiába követnéd őket, ennyi adatott. A középső őz szökellése éjjel álmodban is szólni fog hozzád.