I.
Ha ide, erre a vidékre költözöl, gyüttment vagy, ez a „label”, így jártál. Bár befogadnak, nem tudsz a táj és a dinasztiahalmok közé úgy bepréselődni hogy belesimulj szövetükbe. Tájidegen maradsz. Levetkőzöd valódi éned, valódi prémed, bundád, s újat öltesz, hiába.
II.
Itt nem tudni pontosan mi is történik… hacsak nem követjük valami módon… a pillantások, a mozdulatok, az elejtett szavak, gesztusok árulkodók. Nyitottak. Legalább ez meg van.
Urbánus környezetbe csöppentem – küldetésem volt – feladatomat teljesítve indultam vissza, menekültem vissza a hegyek övezte biztonságba, vissza komfort zónámba, de a hőség… nos, az fagyira invitált. Állok a tűző napon a gyerekkel, a verejték nem csorog – patakzik… de nem hűsen, tikkasztómód. Szóval állunk a sorban… ’Ugye van vaníliáááás…’ ’Nyugi, öcsi, lesz, csak várj pár percet.’
Pár percet, pár órát, pár napot – pár hónapot… ki mennyit vár azért, amit kitűzött célul… Te mit szeretnél…? Állsz, ülsz sorban, keresed az árnyékod, ki tudja mi lesz, mennyit vársz végül, mit érsz a türelmeddel…
Láttam, melegük van, ki tudja mióta várnak, mire várnak vajon, meddig kell itt lenniük, merre indulnak s hová érkeznek…? Szerettem volna adni abból, amit tudok, hisz vehetek többet is, adhatok belőle…
Láttam, öt fagyit kért, pedig csak babakocsis kicsinyével állt sorban… Biztos várják a hűsítőt arrébb… Majd egyesével, kettesével vitte oda az árnyékban pihegő gyerekeknek szeretetből, jó szándékból.
Leelőzött, de nem bántam. Jól tette, nagyon jól.
