Van az a hely, ahová pár évente érdemes csak ellátogatni – így tettem ezt eddig Szentendrével is, de legutóbbi látogatásom alkalmával rá kellett jönnöm, berögzült hiba ez a városlátogatási, pardon: a város-latolgatós szokás… Bizony, tudomásul kellett vennem, hogy mi mindenről maradtam le.
Ami, végül is jó hír. Szent András városa tárt karokkal vár, bár nagyobbra tárja, ha hétköznap sikerül tiszteletünket tenni. A turisták kicsit, mint a piaci legyek, és – bár én is az volnék, ha másütt járok – talán turista és turista közt is van különbség, ha csak árnyalatbéli is… Elcsépelt frázisokkal, mint a művészetek városa, a jobb part ékszerdoboza nem illetném. Van bennük igazság, de olyan vegyes a kép, hiszen Skanzentől Blagovesztenszkán át, kézműves fagyitól a késkészítő kisiparosig minden, mi szem szájnak ingere…
Mégis az apró részletek bűvöltek el leginkább. Hogy ott van F.Zámbó a vakolatban, miközben felülárazott lángost dobok a szemtelenül gömbölyű verebeknek. Hogy a tetők tényleg olyanok, amilyeneknek festik a nagyok. Hogy rengeteg kiállítás dobogtathatja meg a szívet, és remek lehetőség több kiállítást, múzeumot egy nap alatt végignézni egyetlen belépővel… Hogy a szűk sikátorok tényleg szűkek, romantikusak, és virágillatúak… Hogy a Duna-part tele van egyedi, izgalmas padokkal…
Viszont a part fákkal szegélyezett déli része csatornaszagú. Tényleg sokan csak lézengenek, ülnek a túlárazott pirospaprika és butikáru előtt az utcán. Ungarische-féle folklór dögivel. Parkolni a belvárosban, még fizetősben is, szerencse kérdése. Hogy alapvetően a programokat a hétvégére időzítik, pedig… Nos, igen.
Mindkét tábornak igaza van. Ettől olyan izgalmasan csábító. Küzd a város két orcája: a szebbik és a csúfabb. Ettől olyan, hogy mégiscsak évente kell visszatérni. Szentendre diadala, hogy visszatérsz. Évente – idén is.
Fotók: Kovács Gabriella
