Beszélgetés Nádas Zoltánnal 1956 izzó őszéről
Az interjú 2008 októberében jelent meg a Kisduna nyomtatott hasábjain. Nádas Zoltán 2012-ben távozott el közülünk.
Az 1980-as évek végén tán 1988-ban? este, rémesen későn dokumentumfilmet vetítettek a Duna televízióban 1956-ról. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a film címe, csak arra a mérhetetlen döbbenetre, ami valósággal megrendített akkor. Ez lenne a történelemkönyvekből megismert csőcselék? Ez a több százezer mosolygó, éneklő magyar fiatal, aki összekapaszkodva teljesen világosan „nem kívánt mást, csak saját hazát”? Hogy lehet, hogy mi nem tudtuk az igazságot? Akkor világosodott meg, – pedig nem voltam már zöldfülű – hogy micsoda hazug világban nőttünk fel, mennyire elhallgatták előlünk a múltat. Gyerekeink, unokáink okulására kerestem fel Nádas Zoli bácsit, hogy személyes élményeit ossza meg a Kisduna olvasóival.
Kedves Zoli bácsi, megérti az én 20 évvel ezelőtti döbbenetemet?
Hogyne. Tudom, hogy milyen időket éltünk. De tudni kell, hogy 1956 eseményeihez milyen folyamatok vezettek. Rákosi tönkretette az országot, lesöpörte a padlásokat. Szegény falusi gyerekek jöttek fel az egyetemekre, főiskolákra, de tudtak mindent, hogy mi van az ország szegleteiben a szülőktől kapott információk alapján. Ezek a fiatalok nagyon szegények voltak, meg kellett húzniuk magukat az egyetemeken, igazán csak egymásra számíthattak. Én a Műszaki Egyetemre jártam építésznek készültem, de megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy a tiltakozásokból lesz valami. Nem akartunk mindent egyszerre, csak szabadságot, naponta érzékeltük, hogy itt vannak megszálló csapatok.
Október 23-án másodmagammal kiküldetésbe mentem (levelezőn végeztem az egyetemet), és a Thököly úton szembesültünk azzal, hogy mindenki befelé jön a városba. A Ferenciek terén már láttuk, hogy minden egyetemről özönlenek a diákok tanáraikkal együtt. A Himnuszt és a Szózatot Sinkovits előadásában nem csak mi hallgattuk könnyek között, hanem az idősek is. Azt viszont kevesen tudják, hogy a menet élén Páger Antal színész haladt autóval. Az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) pedig néhány méterről kísérte az egyre hatalmasabbá duzzadó tömeget.
Volt célja a menetnek? Valamilyen konkrét hely?
Először a Bem szoborhoz mentünk, tanúja voltam, amikor kivágták a zászlóból a búzakalászos címert. Tele volt a tér, és folyamatosan szónoklatok hallatszottak, amelyek nem lázítottak, hanem buzdítottak. Bessenyei Ferenc eldörögte a Szózatot, és én akkor döbbentem rá, miről is van szó. Késő délután a Parlamenthez vonultunk, de ekkorra a BKV a 2-es villamossal körülvette a Kossuth teret. Aztán jött Nagy Imre, aki megnyugtatott bennünket: változás lesz, megszabadulunk.
Ezután a tömeg kettévált. Mi a barátommal a Rádióhoz mentünk. Itt is a villamosok állták az utunkat, de 35-40 ember pillanatok alatt föl tudott borítani egy villamost. A Rádió épülete előtt 3-as sorokban vártak bennünket az ávósok, de ekkor már Csepelről is feljöttek a munkások. A Nemzeti Múzeum sarkán voltunk, amikor egy ávós belelőtt a tömegbe. Amikor megérkezett a mentőautó, és kinyitottuk, akkor láttuk, hogy tele volt lőszerrel, és fehérköpenyes, ápolónak álcázott ávóssal. Elvettük a lőszert, elzavartuk az ávósokat és felgyújtottuk az autót.
Mikorra lett vége ennek a forradalmi napnak? S hogy emberi dolgokról is szóljunk: hol ettek, ittak, mit szólt a család?
Éjjel 2 óra körül értem haza Budára, a kisfiam két éves volt akkor. Furcsa, de egész nap eszünkbe nem jutott, hogy enni vagy inni kellene. A feleségem adott aztán vacsorát.
Munkahelye a Parlament mellett volt. Mi történt 25-én?
Fogalmunk nem volt, mert leparancsoltak bennünket az óvóhelyre, de azt láttuk, hogy határőrök mennek fel az emeletre páternoszterrel. Utólag tudtuk meg, hogy egyik kollégánk halálos lövést kapott, mert kinézett az ablakon és eltalálták, és azt is, hogy milyen vérengzés történt a Kossuth téren. De a pokol akkor szabadult el, amikor bejöttek az orosz tankok.
Részt vett a harcokban is?
Igen. Az egyik parancsnokom Szabó József bácsi volt, akinek két huszonéves fiát lőtték le. Akkor esküdött bosszút, amikor megtalálta a holttesteket. Én úgy kerültem a közelébe, hogy igazoltattak, majd amikor a kihallgatásra vártam, jött egy amerikai, angol és francia egyenruhás tiszt. Elég magas rangban lehettek. Jól beszéltem angolul, mondtam nekik, hogy „ti hülyék vagytok, én nem ávós vagyok, él egy rokonom Amerikában, hívjátok fel, majd igazol engem.” Echardt Lajosnak hívták a rokont, ő volt a magyar ellenállás vezetője Amerikában. Rettentő szerencsém volt, hogy otthon találták, így elhitték, amit mondtam. Innen már bizalmába fogadott Szabó bácsi. Az volt a tervünk, hogy a Széna térnél lesz a központunk, mert itt volt a Krisztina körúton az ávós laktanya, onnan szereztük a fegyvereket. Az Óra utcában lakott azelőtt Rákosi, elhoztuk az ő fegyverét is, amit Mao-Cetungtól kapott. A harcok során történtek olyan dolgok, amelyekkel nem értettem egyet, kínzásokban, megalázásokban sosem vettem részt. Aztán november 4-én mindennek vége lett. Senki sem sietett a magyaroknak segíteni.
Vissza tudott menni az egyetemre?
Két évet kihagytam, majd engedélyezték, hogy folytassam. Igaz, megpróbáltak beszervezni besúgónak, de félrevezettem őket, s így 3 hónap múlva abbahagyták. A Remetehegyre költöztem a keresztapámhoz, mivel a volt sógorom megígérte, hogy feljelent. Innen jártam dolgozni a 315 sz. Építőipari Vállalathoz. 1960 május 6-án behívtak Grőker Károly vezérigazgatóhoz, ahol két ember megfogott és kollégáim előtt bilincsbe verve elvittek. Később tudtam meg, hogy „fegyverrejtegetéssel és államellenes összeesküvéssel” vádoltak meg, és tartottak fogva másfél évig a Gyorskocsi utcában. Szabadulásom után még 20 évig voltam megfigyelés alatt a III/I-es ügyosztályon.
Kapott-e megbecsülést az utókortól?
Igen: 1991-ben Göncz Árpádtól vehettem át „A hazáért és a szabadságért” kitüntetést, őrzök egy amerikai ezüst 1 dollárost, 1994-ből, amit az amerikaiaktól kaptam. 2006-ban „A haza minden előtt” címmel Pest megye részesített kitüntetésben az 50 éves évforduló kapcsán,
Mit üzen a mai fiataloknak? (itt Zoli bácsi hosszú percekig hallgat, és nagyokat szív a cigarettájából)
Csak annyit: mi nem ezért harcoltunk…
Végvári Györgyi
