A víz egyfelől hívogat, másfelől megálljt parancsol. Kettőssége örök – felülbírálni, megkerülni igazságát felesleges.
A folyamot felkarolod vagy hagyod a semmibe csorogni – útjára engedés mindkettő, de mekkora űr tátong a kettő között. Evezőlapátot ragadsz, horgászbotot, nyáron narancs-kékszín törölközőt. Megmártózol és tisztulsz valamilyen szinten. Titokban virágszirmokat szórsz a vízbe.
Kistappancsosok bukdácsolva rohannak a vízhez kavicsot dobálni. Kutyák nyargalásznak, a habokban gázolnak féktelen kutyapofa-vigyorral.
Mindenfélét sodor a víz. Kancsó letört fülét, cipőt, tányért, szöget, legömbölyített tégladarabot. Két ember is, ha együtt marad, mondják, összeszoknak, összekopnak, súrlódnak. A kettétört, összekoccant, darabokra hullott kődarabok apró, tökéletes kavicsokká kopnak az árban… A kőkemény szikladarabot is gömbölyű kaviccsá simítja az ár… Konkrét gyöngyök.
A parton vasmacskák, hajók, csónakok minduntalan felbukkannak, kitörölhetetlenek a Duna-parti település mindennapjaiból. Lépten-nyomon. Sosem nyomtalanul.
Állsz a parton, és elkap a várakozás ismerős érzése. Lemész, hogy valami történjen, de mi történik? Hullámzik, tükröződik a víz, hol szelíden, hol bátor mozgással a szélben. Kedvenc színed az, amikor a vízfelületen a ködfátyolos nap gyöngyfényt szór széjjel.
Átkelnél-e rajta, ha a hideg kegyesen megengedné, hogy hátán hordozza nagybundás énedet? Végigkorcsolyázni a Dunakanyart a jégen… Fáklya, petróleumlámpa kezedben. Serceg a jég, reccsen, roppan, ismerősen pattan a jégen a gesztenyét árulók papírdobozból kieső portékája.
Csöndes hódító, nem egy viking harcos. Többek között svábokat hozott erre a tájra… mennyien hajóztak erre, föl, s alá, kereskedni, sétahajózni. Sportból, szerelemből, munkát keresve, látogatóba. Máig rejtegetik kincseiket pincealagutak mélyén. Ilyenek ezek. Utazók – örökké. Életutak, hajóutak. Énutak, Teutak. Amikor majd vízre szállsz, nincs visszaút.
Kikötni, partra szállni, sirályok röpködnek körülötted, visszanézel a vízre, derékból bólintasz köszönésképpen. Hiszen lehetne ez a folyó bárhol. Ide mindig visszatérsz, bármerre is vigyen utad amúgy. Még hiszel a csodában? átalakul, így szól: Már hiszel, ugye?
A víz jön valahonnan és megy valahová, ennyi biztos… De hiszen a haladás illúzió csupán: a folyó eleje és vége egy. Hol az a hely, ahol összeér a folyó forrása és torkolata? Valójában ezt keresed, igaz-e? Ezen felül minden csak találgatás.
Fotók: Kovács Gabriella
(a képre kattintva nagyobb méretű lesz a fotó)