Ma kilencven éve szól a rádió. Erről emlékezünk meg egy 2013-ban, a Verőcei Tükörben megjelent interjúval itt, a Kisdunán.
Verőce központjában évek óta működik egy különleges kiállítás. Gondolom, sokan vagyunk, akik naponta elmegyünk az épület előtt, de még nem szántuk rá magunkat, hogy benézzünk, és kicsit elidőzzünk ezek között az antik rádiókészülékek között, ebben a 20. századi Magyarországnak egy kevéssé ismert oldalát bemutató világban. Pedig érdemes. Hogy miért, azt Perneky Sándor gyűjtő, tárlatvezető árulta el a Verőcei Tükörnek.
– Hogyan kezdődött? Miért pont rádiókat kezdett el gyűjteni?
– Eleve műszaki érdeklődésű ember vagyok. Az első készüléket Hertay Gyuszitól kaptam. Ez a rádió kissé elhanyagolt külsejű volt, hiszen hosszú időn át nem használták. Rendbe hoztam, majd első körben az volt vele a szándékom, hogy a lakásom egyik dísze lesz. Gyuszi, amikor meglátta, azt mondta, „hű, de jól néz ki!”. Hozzátette, hogy van neki még egy, azt is odaadja. Akkor indult el bennem a gondolat: ha egy embernél két ilyen szép készülék is lehet, érdemes volna összegyűjteni többet. Elkezdtem kutatni a témában, és onnantól kezdve nincs megállás.
– Honnak érkeznek, érkeztek a készülékek?
– Többnyire magánszemélyektől, illetve Szentendrén van egy ismerősöm, aki szintén gyűjtötte a rádiókat, ő szintén felajánlotta a gyűjteményét, mert neki már útban voltak. Onnan vagy hetven készüléket elhoztam, amelyek között voltak zseb- és táskarádiók, de akadt köztük zeneszekrény is. Ezek közül jó néhány ki van állítva, de akad, amelyik még arra vár, hogy rendbe hozzam.
– Melyik a legidősebb rádiókészülék a múzeumban?
– Az egyik még a magyar rádiózás kezdeteiből való, 1929-ből. A magyar rádiózás 1925-ben indult útjára, ennek most volt a 87. évfordulója. Akad itt rádió 1931-32-ből is, vagy 34-ből, 36-ból…szinte minden időszakból találhatunk.
– Sok mindent láthattak akkor ezek a készülékek…
– Igen, például az előző nagy gazdasági világválságot, vagy a II. világháborút, az ’56-os eseményeket. Mindezeket nem csak látták, hanem közvetítették is hírek formájában az emberek felé. Sok mindent megéltek ezek a készülékek.
– Lelkük van?
– Mindegyiknek. Tulajdonképpen az ’50-es évek végéig fiatal lányok, asszonyok a saját kezükkel rakták össze őket a gyárakban. Ezekben még nem alkalmazták a nyomtatott áramköri lapokat, hanem úgynevezett lég- vagy pókháló szereléssel készítették őket. Tehát alkatrész lábáról alkatrész lábára vitték a vezetékeket. Nagyon nagy energia, sok élő munka van egy-egy készülékben, ezért elég drágák voltak a maguk idejében. Eleve sokba kerültek az alkatrészek, de a fadobozos rádiók burkolatai például asztalosipari munkák gyümölcsei. Ezeket le kellett gyártani, díszíteni, végül politúrozni.
– Melyik a legfiatalabb készülék?
– Itt a legfiatalabb ez a narancs oldalú, Videoton Füred nevezetű készülék, ez is működőképes állapotban van. Magyarországon nagyjából hatvanöt év a rádiógyártási időszak. 1925. a kezdet, és nagyjából a rendszerváltáskor ért véget. Az utolsó időkben még az Orionnak és a Videotonnak voltak próbálkozásai, például, ha emlékszünk, a nagy, illetve a kis hifitorony. Ezek nagyon jó minőségű készülékek voltak. Ha sikerül ilyeneket is beszereznem, nagyon szeretném kiállítani őket, bár ezeknek már egészen más a „hatásuk”, hiszen 20. század végi készülékek, még ma is sokan használják.
– Hányan látogatják a kiállítást?
– Évente több százan, de volt olyan év, amikor az ezret is megközelítette ez a szám. Az idei év egy kicsit szerényebbre sikeredett, de semmiképp sem panaszkodhatok. Előfordult, hogy egy egész iskola eljött megnézni a kiállítást.
– Miben áll ezeknek a készülékeknek a különlegessége?
– Ezek itt mind technikatörténeti darabok. Ezeket már még egyszer nem fogják legyártani, nem fogják utánozni. Amit csak lehet, eredeti állapotába igyekszem visszaállítani, lehetőleg eredeti alkatrészekkel. Ha pedig kopott valami, az úgy szép, úgy jó, úgy eredeti.
– Meddig lehet folytatni a gyűjtést?
– Itt körülbelül száztízféle készülék, illetve hangtechnikai berendezés látható, amelyeknek körülbelül a harminc százaléka még működőképes. A magyar rádiógyártás hatvanöt éve alatt körülbelül százhatvan vállalkozás foglalkozott rádiógyártással. Ezeknek jelentős részét a ma élők nem ismerik, hiszen akadt olyan is, amelyik csupán egyféle készüléket hozott forgalomba, azt is mindössze ezer példányban. Ez a százhatvan vállalkozás összesen körülbelül ezerhatszázféle készüléket gyártott. Tehát lesz még mit összeszedegetnem, de a birtokomban van még nagyjából kétszázötven rádió, amelyből körülbelül ötven készülék idővel a kiállítás része lehet.
– Akad-e olyan készülék, amelyhez valamilyen különleges történet kapcsolódik?
– Mindegyiknek különleges története van. Mindegyik egyformán fontos számomra, nem szeretek különbséget tenni köztük. Azért mutatok valamit, egy különleges szekrényt, amely nem az enyém, hanem egy gyűjtőtársam tulajdona. A története a következő. 1957 márciusában indult útjára Magyarországon a lottó szerencsejáték, 1957. május 1-jén pedig a televízió rendszeres adása. Ebben az időben nagy értékű tárgynyereményekhez juthattak a szerencsések. Például öröklakást, személygépkocsit, nyaralót nyerhettek, vagy éppen ezt a szekrényt, amelyet 1958. áprilisában kapott kézhez az új tulajdonos. Ő nagyjából ötven évig őrizte a lakásán, majd egy gyűjtőtársamnak eladta a készüléket. Ő pedig körülbelül egy évvel ezelőtt megkeresett, hogy ha van elég helyem, szívesen kölcsönadja a kiállításhoz.
– Mitől különleges ez a bútor?
– Először is tartalmaz egy méretes bárszekrényt. Aztán van benne egy kétsebességes orsós magnó, amelyet 1955-től gyártott a Finommechanikai Vállalat. Ehhez tartozik egy több bemenetes erősítő is, amelyre a többi készüléket rá lehet kapcsolni. Ha pedig ’57-ben elindult a hazai televíziózás, akkor nem maradhatott ki az első hazai gyártású fekete-fehér televízió sem, az Orion AT 501-es, amelynek képátlója 43 centiméter. Manapság egy átlagos monitor rendelkezik hasonló mérettel. A szekrényben mindezeken kívül találunk egy órát, egy rádiót, egy elektromos gramofont, illetve alul hangfalakat. Az óra segítségével be lehetett állítani, hogy mikor kapcsoljon be a rádió. Ez így együtt a Lottó zenekombinát, súlya nagyjából két mázsa. Ez abban az időben mindenből a csúcsminőséget tartalmazta, ráadásul mindezt egyetlen szekrénybe építve. Ebből tudomásom szerint túl sok nem készült, talán ha öt darab.
– Mekkora értéke volt akkoriban egy ilyen szekrénynek?
– Nagyjából huszonnyolcezer forint. Csak hogy szemléltessem a készülék értékét elmondom, hogy aki akkoriban megnyerte a főnyereményt, az választhatott: ez a készülék, vagy egy budapesti öröklakás. Ebben az időben egy személy nevén csak egy lakás lehetett, ezért a nyertes – akár tetszett, akár nem – ezt kapta. A Lottó zenekombinát bizonytalan ideig lesz itt látható, hiszen kölcsön kapta a kiállítás.
– Ha muszáj volna még egy-két technikai kuriózumra felhívni a figyelmet, melyek volnának azok?
– Például az egyik legidősebb készülékre, amelynek fémből készült a doboza, és ebbe még nem volt beépítve hangszóró, hanem fejhallgatóval vagy külső hangszóróval lehetett használni. Bár utóbbi esetében meg kell jegyezni, hogy abban az időben még nem igazán volt divat, illetve az erősítők teljesítménye is elég alacsony volt, ezért nem tudták tisztességesen meghajtani a hangszórókat, hogy az úgynevezett „szobahangerőn” lehessen hallgatni. Különleges ritkaságként érdemes megtekinteni a sarokban található hatalmas hangfalat is. Sokáig mindössze három darabról lehetett tudni, hogy létezik, de nem olyan régen előkerült egy negyedik is. Nagyon büszke vagyok rá, mert ez egy nagyon jó állapotú sarokhangfal.
– Mivel foglalkozik akkor, amikor nem a rádiókészülékek között él?
– Távközlés technikusként dolgoztam éveken keresztül, jelenleg pedig egy műszaki cégnél kereskedelmi vezető vagyok. Ennyiben van köze egymáshoz a munkámnak és a szenvedélyemnek.
– Mikor tekinthető meg a kiállítás?
– Gyakorlatilag jó időben, azaz tavasztól őszig, egy fix nyitva tartási rend szerint. Ha bármilyen okból nem tudok kinyitni, azt igyekszem jelezni a honlapomon (www.radiomuzeum.hu), illetve itt kinn az ajtó előtti hirdetőtáblán. Az akadályoztatásom leggyakoribb oka az szokott lenni, hogy létezik egy egyesületünk (Nosztalgia Rádió Egyesület), ahol hasonszőrű „őrültek” nagyjából háromszázötvenen összejövünk. Ez egy nagyon fontos esemény, amelyet nem szoktam kihagyni. Beszélgetünk, tapasztalatot cserélünk, ha kell, segítjük egymást. Legtöbb gyűjtőtársamhoz képest nagy előnyben vagyok azzal, hogy én helyet kaptam ehhez a kiállításhoz.
– Mely korosztály látogatja leginkább a kiállítást?
– Ez teljesen vegyes és változó. Az sem jellemző, hogy a férfiakat vagy a nőket érdekli-e inkább, mert ebből a szempontból is vegyes a látogatók csoportja. Előfordult, hogy jöttek biciklivel tízen, és érdekes módon a nők többsége bejött, a férfiak egy része pedig kinn maradt.
– Vagyis mindenki más-más céllal érkezik?
– Igen. Van, aki technikatörténeti érdekességekre vágyik, van, aki régiségeket, antik tárgyakat szeretne látni, olyan is akad, aki a nagymama vagy nagypapa készülékét szeretné megtekinteni, vagy aki a saját, a múzeum számára felajánlott készülékét látogatja meg. Volt Dél-Afrikában, Ausztráliában és Kanadában élő magyar vendégem is.
– A helyiek is szívesen betérnek?
– Erre azt mondom, hogy én már tizennégy éve élek Verőcén, de a Gorka Múzeumba csak pár évvel ezelőtt jutottam el. 2009. júliusában, a megnyitóra sok verőcei és környékbeli is eljött, de azóta ők ritkábban térnek be. Talán túl közel van hozzájuk a kiállítás. Anyagi szempontból nézve a falunak az a jó, ha az ország más részeiből érkeznek ide az emberek, hiszen akkor ez az illető itt, Verőcén elnyal egy fagyit a cukrászdában, vagy betér egy étterembe. Számomra sokszor az ér a legtöbbet, ha egy érdeklődővel elbeszélgetek, aki például valamelyik gyárban dolgozott, és érdekes dolgokat tud mesélni a rádiógyártásról.
– Kik támogatják a tárlatot?
– A helyiséget az önkormányzat bocsátotta a rendelkezésemre, a Verőcéért Alapítvány pedig a fenntartásban, illetve működtetésben van a segítségemre.
– Miért éri meg ezt a kiállítást működtetni?
– Anyagilag totál ráfizetés, időben pedig szintén hihetetlen ráfordítást igényel. Egyetlen hatalmas előnye van, amiről úgy érzem, hogy senki ilyen juttatást nem kap, mint amit én kapok ezért. Ez pedig a látogatók szeretete, amely többet ér mindenféle pénznél. Ezt tükrözik az eddigi négy kiállítási szezon vendégkönyvei is, amelyek szintén megtekinthetőek a honlapomon.
Révuti Norbert
És nem a Szól a rádió című dalt tűzzük ide végül, hanem:
