Élet a komfort-zónán túl

0
173

Kihívás és lelkiség egy túrakerékpár nyergében

2015. március 21-én biciklikkel indultunk a budapesti 0. kilométerkőtől. Azóta Kelet-Európát, Közép-Ázsiát, Kína nyugati részét és Laoszt is hátunk mögött hagytuk. Jelenleg Kambodzsában, Siem Reap városában vagyunk. Közel 11 000 kilométert tekertünk az elmúlt 9 hónap alatt. Hogyan lehet elfogadni és még élvezni is ezt a nem megszokott utazási formát? Erről, valamint utunk legszebb és legnehezebb pillanatairól szeretnénk mesélni ebben az írásban.

Az út alatt rengeteg új élmény ér bennünket. Új helyek, emberek, szokások, teljesen más kultúrák és időjárási viszonyok váltakoznak. Olyan érzés ez, mintha teljesen felgyorsult volna számunkra az idő. A közép-ázsiai kalandjaink olyan távolinak tűnnek már, azóta annyi minden történt! Ugyanakkor csupán 9 hónapja indultunk el Budapestről, ami azért nem hosszú idő!

image4jobbverzioCsingháj, útban a Tibeti-fennsík felé – Forrás: Magunk útján

 

A bringás utazás mindennapjaiban is fellelhető némi rutin. Reggel sátor-bontás, pakolás, reggeli készítés. Utóbbi Délkelet-Ázsiában annyival egyszerűsödött, hogy reggelire jobb híján banán és keksz dukál. Aztán, mikor menetkészen állunk, elindulunk. Minden reggel nagyjából meg kell határozni, hogy körülbelül hova szeretnénk aznap eljutni, mikor tartunk szüneteket, kisebb pihenőket. A legtöbb alkalommal ezt már az első néhány kilométer alatt átbeszéljük.

Ami Ázsia belseje felé egyre nehezedett az az ételszerzés. Ezekben a távoli országokban teljesen más ételeket fogyasztanak az emberek. A legtöbb helyen a kenyér, sajt, vaj, felvágott ismeretlen. A kínai, laoszi vagy kambodzsai reggeli például ugyanaz, mint az ebéd vagy a vacsora. Leves, rizs esetleg gyümölcs. A helyiek asztalára néha kerül csak hús, itt már inkább a halat fogyasztják. Kínában tanultuk meg, hogyan kell pálcikákkal enni, ennek nagy hasznát vesszük azóta is!

Útközben persze számtalan más kihívással is találkoztunk. A kihívás pedig mindig egy olyan feladatot jelent, aminek megoldásához az ember minden erejét össze kell, hogy szedje. Van, amikor szó szerint a fogunkat kell összeszorítani, van, hogy egy-egy lelki hullámvölgyből kell kijutni vagy a másiknak segíteni kikecmeregni a gödörből. Hogy mi volt az utunk legnehezebb része? Sok helyzet volt nehéz. Mindegyik más miatt. Nehéz volt a sivatagban tekerni, a hőséget és a folyamatos szomjúságot tűrni. Nehéz volt a hidegben haladni, amikor az ember izmai összehúzódnak, mintha “befagytak” volna. Nehéz volt idegen tájakon megérteni, hogy hulla fáradtan, este 9 órakor, korom sötétben, 113 km tekerés után a kínai rendőrök megtiltják, hogy a településen, vendégházban aludjunk. Nehéz volt tűrni, hogy több, mint 2 hétig nem tudunk lefürödni, mert nem volt rá mód és lehetőség. Nehéz volt korgó gyomorral, éhesen tekerni. A nehézségek úgy összesűrűsödtek a Tibeti-fennsíkon, hogy azt kell mégis válaszolnom, talán az itt töltött 3 hét volt az egyik legnehezebb szakasza a túránknak.

IMG_9564A Tibeti-fennsík keleti része, itt nincs hová elbújni, ha jön a vihar… – Forrás: Magunk útján

 

Az első néhány nap fizikailag nagyon megterhelő volt. Sokszor éjszaka felriadtunk, mert nem kaptunk levegőt. Olyan volt, mintha valaki fojtogatott volna. Ilyenkor rendre felültünk a sátorban és néhány másodperces heves zihálás után megnyugodott a légzésünk, visszaállt a normális ütemre a szívverésünk. További tüneteket is produkált a magasság: fejfájás, hányinger, gyengeség, kedvetlenség. Pár nap alatt azonban többé-kevésbé hozzászoktunk a 4600 m körüli magassághoz. Nálam már bőven az akklimatizáció után is rendre jelentkeztek hosszabb-rövidebb ideig tartó fejfájások. A Tibeti-fennsíkon minden egyes pedálhajtás dupla annyi erőbe telt, mint normális, az általunk megszokott 1000-2000 m magasságban.

A Fennsík kopár vidék. Sem fák, sem bokrok nem nőnek itt. 80-100 kilométerenként található egy-egy kisebb település, a kettő között kietlen táj. Az időjárás kiszámíthatatlan. Egyik óráról a másikra megváltozik az idő, és a ragyogó napsütést jégvihar vált fel. Mindenféle fedezék – fa, épület – nélkül az út szélén eső-poncsókban guggolva próbáltuk ilyenkor átvészelni a hatalmas széllökésekkel tarkított óriási vihart. A fejünkön kopogott a jég, és a látótávolság is drasztikusan lecsökkent. A sokszor embert próbáló körülmények nem csak a testünket, de lelkünket is megedzették.

Ugyanúgy, mint a kellemes pillanatok. Nagyon sok szép pillanatot élünk át, napról-napra. Rácsodálkozunk minden nap, hogy milyen érdekes és szép ez a világ, milyen sokszínűek az emberek, a szokások. Mennyi minden nem tudunk még róla!

Az eddigi utunk legszebb és egyben legmeghatóbb pillanata számomra az volt, amikor a horgosi határátkelőn a mindenféle ellenőrzések után átengedtek bennünket. Az örömtől, a büszkeségtől, az izgatottságtól meghatódva könnyekben törtem ki: ” Hát, itt vagyunk! Elbicikliztünk Kínáig!”

Balázs számára pedig a kirgiz Uchitel-csúcs a megmászása volt az egyik legemlékezetesebb és legfelemelőbb pillanat. Ez volt életünk első 4000 méter feletti csúcsa.

IMG_8146Az Uchitel-csúcsán, 4000 méter felett – Forrás: Magunk útján

 

Van, hogy kevésbé érdekes vagy nehéz napok elé állít az Élet. Rajtunk áll, hogy hogyan, milyen lelkülettel oldjuk meg a ránk rótt feladatokat.

Mi azt választottuk, hogy utazunk. Ezzel nem csak a szépségre, de a nehézségekre és a kényelmetlenségekre is igent mondunk. A problémákat pedig próbáljuk akkor és ott a helyén kezelni és megoldani. Minden nap más, minden nap egyszeri és megismételhetetlen. És ez nem csak a biciklis utazóknak adatik meg. Ezt az ajándékot minden reggel mindannyian megkapjuk.

Eni és Balázs kalandjairól a www.magunkutjan.hu-n olvashatnak még többet!