Ebben a cikkben Földes László Ybl-díjas építésszel készült interjú második részét mutatjuk be. Az első rész itt olvasható.
Földes László építész – fotó: Sirokai Levente
Földes László építész munkái
Néder Katalin: Beszéljünk a visegrádi Dunakanyar Erdei Iskoláról!
Dunakanyar Erdei Iskola, Visegrád – építészet: Turányi Gábor, Földes László
fotó: Máté Gábor
Földes László: 1992 körül Dobó István, a Pilisi Parkerdő akkori vezérigazgatója bízta meg Turányi Gábort, egykori tanáromat és mesteremet az iskola építésével. Én akkoriban jöttem haza Finnországból, ahol a Järvinen-Airas irodában részt vettem két iskola tervezésében is.
NK: Néhány éve beválasztották Magyarország legszebb iskolaépületei közé.
FL: Igen, ennek nagyon örültünk, de most mégis kénytelen volt bezárni. Bízom abban, hogy egyszer csak talpra áll, jó vastag falai vannak, nem olyan könnyű ledönteni.
NK: Amikor iskolát tervez egy építész, beleképzeli a gyerekeket is?
FL: Hát persze, az iskola már működött egy kis barakk épületben, amikor elkezdődött az tervezés. Azért is lettek kis tantermek kialakítva, hogy 12-15 gyerek férjen csak el benne, mert a megbízás egy olyan iskola építéséről szólt, ami családias hangulatú. Fontos volt a természet közeliség is: az épület ezért rásimul a terepre, valamint az építőanyagok is abból a bazaltkőből vannak, amit ott termeltek ki.
Az Erdei Iskola első makettje. fotó: Máté Gábor
NK: Annak idején úgy tartottam ott környezetismeret órát, hogy az épületen magyaráztam el az erdő szintjeit. A szabadtéri tanteremnek is nagy sikere volt. Mindenkit felvittünk oda, akit el akartunk varázsolni.
FL: Érdekes módon, éveket kellett várni, hogy a szabadtéri tanteremet végre használják. Kicsit zavarba is voltunk, hiszen ha egy nyitott tanterem nem működik, az építésznek önvizsgálatot kell tartania nem tévedett-e valamiben. Szerencsére, amikor rönk padokkal és asztalokkal „bebútorozták”, akkor egy csapásra népszerűvé vált.
NK: 15 évig dolgoztam az épületben, de még mindig nem ismerem minden zegét – zugát. Például a tornaterem lépcsője alatti átjárót sohasem láttam. Erről akkor hallottam, amikor egyszer az iskolában jártál és meséltél a gyerekeknek az épületről. Ott ismertük meg a fényáteresztő betont, a LiTraCon-t is. Te voltál az első, aki ezt használtad egy lakóépületnél. Milyen érzés, hogy először Te csinálsz ilyet?
FL: Nagyon jó érzés volt, ritka tehetséges embernek tartom Losonci Áront. Találmánya bő tíz év alatt világhírű lett. Egyetlen példa erre: pár éve Tokióban voltam egy építészkonferencián, ott a „Montblanc” töltőtoll (nagy emberek írnak ezzel alá) mintaboltjának 3 szintes lépcsőjét fényáteresztő betonfal kíséri, amit Áron gyártott le Csongrádban, kis vidéki műhelyében. Ez egy olyan magyar siker, ami mindannyiunkat felemel, és amelyet Áron szinte egymaga ért el saját tehetségével.
NK: Honnan ismered Losonczi Áront?
FL: Szerencsés találkozás volt. Losonczi Áronnak az opponense voltam a diplomavédésén. Nagyon szép tervet készített, ott kialakult közöttünk egyfajta szimpátia. Ő Stockholmban lett később ösztöndíjas, és amikor azt írta nekem nagy lelkesen, hogy üvegszálakat kever betonba, azt gondoltam, hogy meg van huzatva. Aztán hamar rájöttem, hogy ez egy nagy ötlet. Amikor hazajött, kerestem a lehetőségét, hogy valaki építse be egy komolyabb középületbe, de azt vettem észre, hogy nem mozdulnak rá az építészek. Ezen én lepődtem meg a legjobban. Akkor épült a Szilas-pataki lakóházam. Arra gondoltam, győzzük meg az építtetőt, és keressük meg a helyét abban a lakóházban, így épült be az étkező térbe az ablak elé. Azóta Áron és a találmánya befutott, a Szilas-pataki házzal pedig Média Építészeti Díjat nyertünk 2005-ben.
NK: Van-e olyan ismertetőjegy, amit minden épületedbe beleraksz? Ha 100 év múlva valaki szeretné felkutatni azokat az épületeket, amelyeket Te terveztél, mit kell keresnie? Van-e valamilyen jellegzetes stílusjegy vagy jel, ami alapján megtalálja őket?
FL: Nincs ilyen, de jó ötlet. Mondjuk ez az üvegbeton bekerült azóta a nagykovácsi kápolna szentélyébe, ez rajzolja ki a keresztet, beépítettük egy lábatlani lakóházba is. De elszakadva ettől a találmánytól, a legtöbb házamnál van egy olyan törekvés, hogy 2000 éves építészeti megoldásokat veszek elő: az épület jól élhető legyen és a természetes klímája is megfelelő legyen. Például itt van a „Diófa ház” Pilisborosjenőn. A családiházzal körbeépítettünk egy diófát, nyári melegben a fa körüli átriumban 5 fokkal hűvösebb van, mint a kert más részeiben. A ház összes ablakát onnan lehet kinyitni, így a lakók oxigéndús, hűvös levegőt kapnak. Emellett még 50 centiméter vastagok a falai, a tetőre 25 centiméter vastag hőszigetelést tettünk, mert a tetőn keresztül távozik a meleg 40 %-a.
NK: Ez a passzív házakhoz hasonló elgondolás?
FL: Nem egészen, mert a passzív házak a profi gépészetre hagyatkoznak, mindenféle hővisszanyerő rendszerek vannak bennük. Pont ez a technológiai része engem nem annyira inspirál, mert úgy érzem, ha agyon van technicizálva a civilizációnk, akkor nagyon sebezhetővé válik. Csak addig működik, amíg jól működik a gazdaság. Abban a pillanatban, ha beüt egy komoly válság, a gépek elkezdenek elromlani és ott maradsz egy rossz helyzetben. Tehát amennyire csak lehet, magát a házat kell jól megalkotni.
Földes László építész irodája Budapesten. fotó: Szentiváni János
NK: Szerinted melyik a legjobb építőanyag?
FL: A téglát nagyon szeretem, de a beton is jó, a kő is jó, a fa is jó. Belvárosi lakónegyedet pl. nem lehet terméskőből készíteni, viszont betonból is lehet szép házat építeni. Például a Toldy Gimnázium tornatermében a vasbeton szerkezetnek is nagyon fontos szerepe van. A szocializmus lakótelepi világa a betont nagyon lejáratta, mert annak a legrosszabb arcát mutatták meg, de Finnországban pl. ez nincs feltétlenül így.
NK: Azt olvastam, hogy Svédországban úgy terveznek az építészek lakóházat családoknak, hogy néhány estét eltöltenek náluk, így megismerik azok szokásait és ez alapján alakítják ki a házukat. Te szoktál ilyet csinálni?
FL: A „hosszúház” tervezésekor többször elmentem a Megbízó családjához és sokat beszélgettünk. Meghívtak a kertjükbe, az otthonukba és ennek az volt a jelentősége, hogy megismertem őket. A köztünk kialakult bizalomnak nagy szerepe volt abban, hogy egy díjnyertes épületet tudtunk tervezni. A embereknek egyébként nagyon eltérő, de határozott elképzelésük szokott lenni a maguknak megálmodott házakról.
NK: Így sosem lesz egységes például egy település utcája.
FL: Ez mindenhol probléma, sok múlik a szabályozáson. Egy összeszedettebb önkormányzat vagy főépítész össze tud fogni dolgokat. Például Pilisborosjenőn ez így van.
NK: A New York Kávéházban volt nemrég egy beszélgetés, amin Te is rész vettél, és rajtad kívül a Zsolnay család képviselője, és más művészettel foglalkozó szakember. Nekem ott az volt a legmeghatározóbb élmény, hogy azok az emberek, akik ott beszélgettek, nagyon szeretik hazájukat, Magyarországot. Ezt olyan jó volt hallani, sőt más interjúdban is olvastam. Miért nem maradtál Finnországban?
FL: Bennem óriási várakozás volt, amikor kimentem Finnországba. Azt gondoltam, hogy ez egy csodaország lesz, mert minden természet-közeli és az építészetük hihetetlen jó. Amúgy is elfogult vagyok a finn építészettel szemben, és így is éltem meg. Elementáris élmény volt ott dolgozni. De közben volt egy folyamatos hiányérzetem és ez végigkísért a két év alatt. Végül Turányi Gábor hívott haza, munkát ajánlott. Visszaállni nem volt könnyű, de amikor hazaérkeztem, mégis azt éreztem, hogy nincs már bennem ez a hiányérzet. Ugye itthon az ember érti a nyelvet, aztán azok az apró emberi momentumok, hogy hány embernek vagyok fontos, hogy barátokhoz, házakhoz, rokonokhoz van kötődésem, ezek mind segítettek. Kint ez nincs, vagy sokkal halványabb. A finn ismerőseimet összekötötték a közös gyerekkori élmények, amikből én mindig kirekesztve éreztem magam, és ez az érzés mindig mindenhol előjött, akár boltba mentem, akár orvoshoz. Finnországban mindig vendég voltam, egy idegen, bármennyire jó emberek a finnek és bármennyire kedvesen fogadtak.
Földes László építész munkáiról az alábbi honlapról tájékozódhatnak:
