Ártatlanul fogolyként

0
75

Miért vitték kényszermunkatáborokba a dunakanyari svábokat?

1944. augusztus végén a Vörös Hadsereg a történelmi Magyarország területére lép. A civil lakosság elhurcolása már szeptemberben megkezdődik a Székelyföldön. Októberben ötezer férfit visznek el Kolozsvárról. Novemberben a kárpátaljai magyar és német férfiak tömegesen lelik halálukat a hírhedt szolyvai gyűjtőtáborban. A megszálló csapatokat irányító katonai tanács december végi döntése alapján kényszermunkatáborokba küldik a magyarországi német származású vagy annak vélt civil lakosságot. A dunakanyari svábság színe-javának e szigorúan titkos parancs jelentette évekig tartó kálváriájának kezdetét. Családjaiktól elszakított férfiakat és nőket, fiúkat és lányokat szállítanak marhavagonokban Ukrajnába, fogolyként, embertelen körülmények közé, értelmetlen munkára kényszerítve.

Dr. Bognár Zalán, a „Málenkij Robot” emlékbizottság alapítója, számos e témában írt publikáció, illetve könyv szerzője, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, több mint két évtizede foglalkozik a témával. Őt kérdeztük a „fogoly-ügy” történelmi hátteréről.

Bognar Zalan
Dr. Bognár Zalán

 

Mi volt az előzménye a parancsok kiadásának, ki volt a döntéshozó, és ki volt a végrehajtó?

– Valóban többféle parancs alapján hurcolták el tömegesen Magyarországról a civileket. Ennek alapvető oka a Szovjetunióban fellépő hatalmas munkaerőhiány volt, amit a szovjet szocialista rendszert irányító kommunista állampárt nemcsak hadifoglyokkal, hanem az elfoglalt országok állampolgáraival akart pótolni. A Szovjetuniónak a második világháború folyamán hatalmas, a legújabb kutatások szerint 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Ezen túlmenően a világ legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, amely 1945 közepén már 11,3 millió fős volt. A foglyok pedig tömeges és ingyenes munkaerőt jelentettek. Az nem számított a szovjeteknek, hogy a hadifogoly, ill. deportált gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet állampolgár kényszerült megismerni a GULAG-lágerek poklát. E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve.

A korabeli Magyarországot tekintve e fő indokok mellett a konkrét parancsokat tekintve az elhurcoltak három fő csoportba sorolhatók: 1.) Hadifogolylétszám-kiegészítés az egész ország területén Csík vármegyétől Vas vármegyéig, de főként Budapesten és környékén. 2.) Etnikai tisztogatás a trianoni országon kívüli, elcsatolt országrészeken, kiemelten Kárpátalján és a Romániához csatolt részeken. 3.) Német származás indokával történő elhurcolások 1944. december 22. és 1945. január 31. között. Az első két csoportba tartozókat hadifogoly-, míg utóbbiakat internált fogolystátuszban hurcolták el.

A parancsok kiadója a szovjet állampárti struktúrában a Szovjet Kommunista Párt, illetve alapvetően annak elsőszámú vezetője maga Sztálin volt, aki többnyire az Államvédelmi Bizottság elnökeként, mint a háborús időszak legfőbb döntéshozó szervének a vezetőjeként hozta meg a döntéseket. A végrehajtást a Szovjetunió fegyveres szerveire bízta, elsősorban a Vörös Hadseregre és az NKVD-re, vagyis a szovjet Belügyi Népbiztosságra. Utóbbi szervezetet némi sematizmussal szovjet ÁVH-nak is lehetne nevezni. E két szervezet természetesen – mint minden megszálló hatalom – kollaborálókat is alkalmazott a begyűjtések alkalmával.

Magyarország vesztesként került ki a második világháborúból. A „Málenkij Robot” büntetés volt. Miért ártatlan civilek életével kellett a jóvátételt megfizetni?

– Ahogy azt az előző válaszomban is jeleztem, a Szovjetunió a kollektív bűnösség elve alapján a legyőzött országok lakosságát – elsősorban a németeket és a magyarokat – büntette, tehát ártatlanok százezreit is. Sztálin már az 1943. március 23-i Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén leszögezte:

 

„Magyarországot meg kell büntetni.”

 

Néhány hónappal később a brit diplomácia megkeresésére Molotov, külügyi népbiztos 1943. június 7-i válaszában a következőket írta: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott … a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb, vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is.” Mindezek előrevetítették, hogy a polgári lakosságon is tömeges megtorlásokat fognak gyakorolni. Tették ezt a nemzetközi okmányokban, például az Atlanti Chartában tett ígéretük ellenére, s annak ellenére, hogy Magyarországot kirabolták, jóvátételt és kártérítést fizettettek vele, s a megszállásunkat is velünk fizettették ki. Utóbbin értve a megszálló Vörös Hadsereg eltartását és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság égisze alatt hazánkban tevékenykedő különböző szovjet szervek eltartását is. De mindezeken nincs mit csodálkozni, hiszen a Szovjetunió a saját népeivel sem bánt jobban, őket is ki- és áttelepítette, vagy halálra éheztette, mint azt a 7 millió ukránt 1932-33-ban a holodomor idején.

Magyarország akkori vezetése, illetve az akkori kommunista vezetők együttműködtek Moszkvával vagy tiltakoztak az elhurcolások ellen?

– A magyar kormány – miután Moszkva engedélyével és kívánalmai szerint 1944. december 22-én megalakulhatott – folyamatosan tiltakozott a polgári lakosság elhurcolása ellen. Így a magyar állampolgároknak német származás indokával történő elhurcolása ellen is többször szót emelt, kiemelve, hogy a fegyverszüneti egyezményben csak arra kötelezték a magyar kormányt, hogy a német állampolgárokat internálja, s nem a német származású magyar állampolgárok internálásáról van szó. Ezért kérte a Szovjetuniót, hogy legalább azt engedjék meg, hogy a német származás indokával történő elhurcolásoknál magyar kormánymegbízottak is részt vehessenek a kiválogatásnál, hogy csak az SS, a Volksbund, valamint a különböző szélsőjobboldali, pl. a Nyilaskeresztes Párt tagjait vegyék fel a listába, s a többieket hagyják itthon, hiszen ők még a Szovjetunió elleni ideológiai harcban sem vettek részt. A Vörös Hadsereg által megszállt országban, a Moszkva kegyéből létező magyar kormány a tiltakozáson kívül – fegyveres erő és hivatalnoki kar nélkül – semmit sem tudott tenni. A kormány a tiltakozásokra sokszor választ sem kapott, vagy a szovjetek egyszerűen letagadták az elhurcolásokat. Bár később megengedték, hogy a kormány megbízottakat küldjön ki, de az elhurcolások nagy része addigra már vagy befejeződött, vagy a megbízottak felmentési kísérleteit figyelmen kívül hagyták a végrehajtást irányító NKVD-s parancsnokok, akik az elhurcoltak létszámát csökkentő kísérleteket egyes esetekben azzal toroltak meg, hogy a felmentéseket eszközlő személyeket is – akár családtagjaikkal együtt – elhurcolták.

A kormányon belül azonban a kommunista pártiak jogosnak ítélték az úgymond „német fasiszták” elhurcolását, azonban még ők is tiltakoztak elvtársaik elhurcolása ellen, akik közül csak nagyon keveset tudtak kiszabadítani. Egyébként maga Révai József, a Magyar Kommunista Párt legfőbb ideológusa 1945. január elején az akkor még Moszkvában lévő Rákosinak írt levelében arról is panaszkodik, hogy a német származásúak elhurcolásáról nemcsak a magyar kormányt, de még őket, a Magyar Kommunista Pártot sem értesítették a szovjet elvtársak.

Az elhurcolásoknál a szovjetekkel való tudatos, önkéntes együttműködésről leginkább a legalsóbb szinten került sor. Főként partizánok segédkeztek ezekben, valamint egyéb a szovjetekben felszabadítókat és az eljövendő hatalom letéteményeseit látó elvakult baloldali gondolkodású személyek, vagy egykori nyilasok, akik ezzel akarták feledtetni múltjukat, s az új hatalom birtokosainak bizalmát elnyerni.

A Gulágról Szolzsenyicin óta tudjuk mi, de mit jelent a Gupvi?

– A GUPVI ugyanúgy orosz mozaikszó, mint a GULAG, a Glávnoje Upravlényije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság nevének orosz rövidítése. Ezt a szervet 1939. szeptember 19-én hozta létre a szovjet Belügyi Népbiztosság vezetője Lavrentyij Beríja, vagyis két nappal azt követően, hogy a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot. Nyilvánvalóan azzal a szándékkal hozták létre, hogy a tömegesen fogságba kerülő lengyel katonák és civilek fogvatartásának meglegyen a megfelelő szerve. Bár, amikor létrehozták, akkor még UPVI, vagyis csak „Parancsnokság” volt, s majd 1945 januárjában emeltél főparancsnoksági rangra, s lett GUPVI, amikor már ebben a lágerrendszerben is milliós fogolytömeg volt, akárcsak a GULAG lágereiben.

[su_box title=”GUPVI ” box_color=”#932525″ title_color=”#fbf9f8″ radius=”10″]

1939. szeptember 19-ben Lavrentyij Pavlovics Berija belügyi népbiztos elrendelte a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih), rövid nevén GUPVI felállítását, ami a hadifoglyok és külföldről internáltak táborhálózata – a külföldiek Gulagja – lett. Egy 1943. április 14-én hozott új törvény tette lehetővé, hogy a hadifoglyokat is 15–20 év kényszermunkára ítélhessék. Amikor 1943 őszén megkezdődik a német hadsereg kiszorítása a Szovjetunió sűrűn lakott nyugati területeiről, illetve Kelet-Európából, ismét jelentősen megnövekedett a táborban élők létszáma. 1945-ös átszervezése után ez a táborhálózat 350 főtáborból és körülbelül 4000 melléktáborból állt. A németek által korábban megszállt nyugati területek lakosságának nagy százalékával, a hadifoglyokkal, és a szovjet Vörös Hadsereg által felszabadított és megszállt területekről (Lengyelország, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Románia) elhurcoltakkal növekedett a táborok lakossága. Forrás: wikipedia[/su_box]

A tömegesen elhurcolt polgári személyeket, akár hadifogolyként, akár német internáltként vetették fogságba, mindkét esetben a GUPVI lágerekbe kerültek. Ezek a lágerek is végső fokon az NKVD, vagyis a Belügyi Népbiztosság alá tartoztak akárcsak a GULAG-lágerek, mégis jelentős különbség volt e két lágerrendszer között. A legfontosabb különbség a lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI-lágerek lakóit tömegesen hurcolták el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak egy dolgot szemelőt tartva, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi csoportot úgymond „izolálják” azaz lágerekbe zárják. A GULAG-lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe. További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el – ezen belül is az internáló táborok leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyec-medencében (Donyeckij-basszéjn), vagyis közkeletű nevén, Donbaszban és a Krím-félszigeten lévő vasérc bányákban, valamint még az Ural-hegység bányáiban, addig a GULAG-lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók 1941 után. A Gupvit a külföldiek Gulágjának is nevezték.

Van pontos adat, hogy hányan kerültek munkatáborokba, hányan tértek vissza, és milyen arányban érintette ez a magyarországi német lakosságot?

– Sajnos ezekre vonatkozóan nincs pontos adat. A szovjet adatok torzítanak és ellentmondásosok, a magyarországi adatok pedig hiányosak és még azok sincsenek összegezve. A szovjet adatok torzítása főként a szovjet rendszer félelmen alapuló terrorisztikus módszereiből következik, ugyanis a létszámokat mindig a felsőbb parancsnokságok elvárásai alapján módosították. Így előfordult például, hogy hadifoglyokat minősítettek át német internálttá. A másik fő probléma, hogy a trianoni Magyarország területéről elhurcoltakat több esetben is román vagy jugoszláv állampolgárnak minősítettek az adatokban, mert az ottani, határon túli gyűjtőtáboroknál vették létszámba és vagonírozták be őket a Szovjetunió felé. Mindenesetre a különböző dokumentumok és történészi becslések alapján elmondható, hogy a korabeli, 172 ezer km2-es és közel 15 millió lakosú Magyarországról elhurcolt polgári lakosok száma mintegy

 

300 ezer főre tehető,

 

míg hazánk mai területére vetítve ez a szám 200-230 fő. Közülük a német származás indokával elhurcoltak létszáma az előbbi területre vetítve 50-75 ezer főre, míg a trianoni Magyarország esetében 40-60 ezer főre tehető. Utóbbira vonatkozóan a szovjet adatok mindössze 32 ezer főt említenek.

A hozzáférhető dokumentumok között fellelhetők-e „tervek”, amelyből kiderül, hogyan kerültek sorra január elején a zebegényiek, nagymarosiak, kismarosiak?

– A „német internáltként” történő elhurcolásoknál egy központi terv volt, amely szerint a dél-dunántúli németek elhurcolását követően megindított, második hullámmal viszik el Heves és Nógrád megyéből, valamint Pest és Jász-Nagykun-Szolnok megye északi részéből a „mozgósítottakat” a Kálon (Kál-Kápolnán) kialakított gyűjtőtáborba. Ide hozták többek között január első napjaiban a németként „mozgósítottakat” Kompoltról – ahol 1941-ben a lakosság 100 %-a vallotta magát magyarnak, Kismarosról, Nagymarosról, Zebegényből, Szendehelyről, Berkenyéről, Ikladról, Vecsésről, Csömörről, Rákoskeresztúrról, Jászárokszállásról és még több településről, esetenként a 16-65 éves fiúkat, lányokat, férfiakat és nőket a hivatalos parancs szerinti korhatárokat túllépve. Zebegényből 1945. január 5-én vittek el több mint száz embert, „mint német nemzetiséghez tartozó személyeket, névre való tekintet nélkül 16-45 éves korig.” – olvasható Zebegény Nemzeti Bizottságának a Külügyminiszterhez 1945. június 24-én írt kérelmében. Közülük 111 főt kértek hazabocsátani, ugyanis ennyien nem tértek még haza közülük, illetve ennyiről még remélhették, hogy még életben vannak. Nagymarosról és Kismarosról január 2-án indították útnak a „mozgósítottakat” Kál-Kápolna felé, ahova 5 napi, hóban, fagyban való gyaloglás után érkeztek. Kál-Kápolnán egy egész utcát kilakoltattak és oda helyezték el az összegyűjtött embereket. Ahogy az egyik 17 éves leányként elhurcolt internált visszaemlékezik: „Százan is feküdtünk egy szobában a padlón.”

Az utókor számára újra és újra felmerül a kérdés. Az érintettek, miért nem szöktek, bújtak el a gyűjtők elől? Vagy miért nem hallgattak azokra, akik előre jelezték a veszélyt?

– Alapvetően két okból nem szöktek meg, nem bújtak el többségében az emberek. Az egyik, hogy többnyire elhitték a hazugságot, a málenkij robotot, vagyis, hogy csak néhány napra, esetleg csak két hétre viszik el őket az országon belüli munkára. A másik, az előzőnél is nyomósabb ok az volt, hogy megfenyegették az embereket, hogyha nem tesznek eleget a felszólításnak, akkor a családtagjaikat viszik el, vagy lövik agyon. Így ha másért nem is, de a szerettük, édesanyjuk, édesapjuk, lányuk, fiúk, testvérük féltése miatt tettek eleget a felhívásnak. A megtorlások kilátásba helyezésének súlyossága általában a parancsot végrehajtó helyi NKVD-s tiszttől függött.

A visszaemlékezéseket hallva és olvasva megállapítható, hogy az elhurcoltak azt sem tudták mi történik velük, miért vitték őket el. De az sem világos, hogy mi volt végül az oka a hazaengedésüknek?

– Az biztos, hogy az elhurcoltak nagyon sokáig, akár egész életükben nem tudták feldolgozni, hogy őket ártatlanul miért hurcolják el szovjetunióbeli rabszolgamunkára. Miért nekik kell felelni a náci német hadsereg pusztításaiért, ártatlan magyar állampolgárként?

1947. február 10-én Magyarország aláírta a békeszerződést, ami 1947. szeptember 15-én életbe lépett, így a Szovjetuniónak már semmiféle joga nem volt magyar állampolgárokat ítélet nélkül fogva tartania, ezért fokozatosan és nagyon lassan, a folyamatot elnyújtva kezdte hazaengedni a hadifogolyként és az internáltként elhurcoltakat – hivatalosan mindannyiukat, mint hadifoglyokat –, hogy minél tovább tudja őket dolgoztatni. A Magyarországról német internáltként elhurcoltak szabadon bocsátásának egyik megdöbbentő különössége, hogy egy részüket nem Magyarországra hozták vissza, hanem Németország keleti, szovjetek által megszállt zónájába vitték, mondván, hogy a családjukat már úgyis kitelepítették, ami sok esetben persze nem volt igaz. Így a szovjet lágerekből szabadultak ezen része csak újabb megpróbáltatások után juthatott vissza szülőföldjére, családjához. Míg mások sajnos valóban nem találták már itthon szeretteiket.

Miért kezdett a témával foglalkozni? Van-e netán családi érintettsége?

– 1990-ben kezdtem el foglalkozni e témával, ugyanis ebben az évben az egyetem elvégzése után kerültem a Hadtörténelmi Levéltárba, ahol a referenciámba tartozó anyagban, a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának az iratai között megtaláltam a civilként elhurcolt nagyapám szabadon bocsátását kérő levelet, amelyet nagyanyám írt. Addig ezekről az eseményekről szinte semmit sem tudtam, nagyapám korán meghalt, de ő sem igen beszélt erről. Történészként, levéltárosként ez a különös, számomra megdöbbentő találkozás, szembesülés az elhallgatott, elhallgattatott történelemmel, egyben saját családom történetével adta az indíttatást e téma kutatásához.

 

[su_box title=”Bognár Zalán: Magyarok hadifogságban Magyarországon – KÖNYVAJÁNLÓ ” box_color=”#932525″ title_color=”#fbf9f8″ radius=”10″]

B1059648„Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú” – tagja kezdte egyik, a miniszterelnökhöz 1945 nyarán írt levelét Teleki Géza közoktatásügyi miniszter, Teleki Pál fia. Nem véletlenül, hiszen az országban szinte nem volt olyan család, amelyet ne érintette volna közelről a hadifogoly-kérdés. E könyv a XX. századi magyar történelem egyik méltatlanul elfeledett, eltitkolt részét mutatja be, a második világháború folyamán és azt követően létrejött magyarországi hadifogoly-gyűjtőtáborokat és a bennük őrzött foglyok történetét. A kötet a szerző által az ország több mint 20 levéltárában, múzeumi és egyéb gyűjteményében a témában folytatott kutatásainak az eredményeit összegzi. A korabeli dokumentumokon kívül a mű több mint 100, az eseményeket átélt túlélő visszaemlékezésére, illetve a velük készült interjúkra épül. Így az olvasó egyrészt átfogó képet kap a magyarországi hadifogoly-gyűjtőtáborokról, másrészt részletekbe menő ismereteket szerezhet a lágerlakók megrendítő életéről. Hazánk mai területén 1944-45 folyamán több mint félszáz hadifogoly-gyűjtőtábor működött szovjet, bolgár és román őrizet alatt, amelyekben mintegy 600 000 honfitársunk 25-30 %-uk civilként sínylődött rövidebb-hosszabb ideig. Közülük hozzávetőleg 70 000 fő ezekben a lágerekben lelte halálát. Róluk közelebbit ma sem tudunk, mivel néhány kivételtől eltekintve a táborok vezetésének tiltása következtében kilétükről semmiféle adatot sem volt szabad felvenni. E könyv mementója kíván lenni azon honfitársainknak, akik a XX. század legnagyobb világégésének és egy embertelen birodalomnak váltak az áldozataivá vagy szenvedő alanyaivá, és akik közül sokan meghaltak a szűkebb hazánk területén létrehozott gyűjtőtáborokban. Akár legyőzött katonaként jogosan, akár polgári lakosként jogtalanul vetették őket fogságba, áldozatok voltak, akiknek kijár a tisztelet, az emlékezés.

[/su_box]

A kutatók előtt mikor váltak nyilvánossá a levéltárak, illetve mikor szólaltak meg először a túlélők?

– A rendszerváltoztatás után váltak kutathatóvá a magyarországi dokumentumok, már ami megmaradt belőlük, hiszen sok irat eltűnt, illetve kiselejteztek. Például a Magyar Vöröskereszt Hadifogoly Osztályának nagy mennyiségű, igen értékes, de – mivel kendőzetlenül dokumentálta az igazságot – a szovjetek számára terhelő iratanyagát, illetve annak nagyobb részét az NKVD elvitte. Ma a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárban, a Magyar Vöröskereszt iratanyagából hiányzik a hadifogsággal kapcsolatos teljes 1945. évi iratanyag. A túlélők nagyon nehezen szólaltak meg, mivel szabadon bocsátásukkor megfenyegették őket, hogyha elmondják kinti élményeiket, akkor visszaviszik őket a lágerekbe. A bátrabbak vagy, akik életük végét érezték már 1989-ben megszólaltak, ugyanakkor más túlélők még 2009-2010-ben is nehezen álltak kötélnek, hogy ezekről az embertpróbáló, szenvedésekkel teli időszakról beszéljenek. Volt, aki nem is vállalta az interjút, s volt, aki csak úgy vállalta, ha a neve helyett írásaimban csak fiktív monogrammal hivatkozom rá.

A kinti, a volt szovjetunió utódállamainak levéltári anyagai mennyire tekinthetőek megbízhatónak, hiteles forrásnak?

– A szovjet dokumentumok csak erős forráskritikával használhatók. Közülük vannak, amelyek nagy valószínűség szerint a valóságot tükrözik, míg más adatok teljesen ellentétben állnak a valósággal, s csak az előljárók, a felsőbb szervek által elvártakat tükrözik, míg harmadik részük a kettő között, a valóság és az átírt tények közötti mezőben találhatóak közelebb vagy távolabb a valóságtól. Ahogy maga Sztálin is találóan mondta: „Ugyan ki bízhat meg kizárólag az írott dokumentumokban a javíthatatlan bürokratákon kívül? Legfeljebb a levéltári patkányok!”  Vagyis ő maga is tudatában volt annak, hogy a beosztottjai a megtorlástól, esetenként a Gulágtól való félelmükben manipulálják a jelentéseket. Ezért van rendkívüli jelentősége a visszaemlékezéseknek, mert azok a személyes tapasztalatok hitelességével mutatják be az eseményeket.

Maradt-e feltárni való, milyen feladatokat lát maga előtt?

– Rengeteg a feltárni való. Jó lenne, ha minden település, ahonnan elhurcoltak civileket, megírná a maga történetét, aminek hála Istennek vannak már jó példái, de a többség még adósa ennek. Ezeknek a településenkénti összegzéseknek az eredményeként lehetne az eddigieknél pontosabb és megalapozottabb létszámadatokat megadni. A magam részéről rengeteg tervem van, de mindenekelőtt az eddigi kutatásaimat, kiegészítve továbbiakkal szeretném több tanulmányban, illetve könyvben megírni, amit hosszú lenne felsorolni.  Egyébként a meghosszabbított emlékév(ek)ben a témában további interjúk, filmek készítése, könyvek megjelentetése, emléktáblák és emlékművek állítása lenne nagyon fontos, hiszen több generáció nőtt fel ezen történeti tények ismerete nélkül, ami torzította az ő világlátásukat, identitástudatukat. Különösen fontosnak tartanám egy központi Málenkij robot emlékpark létrehozását Budapesten, a Ferencvárosi pályaudvar közelében, ahol sok fogolyszerelvény vesztegelt a Szovjetunió felé menet, ahol Csíkszentdomonkostól, kezdve Kolozsváron, Beregszászon, Királyhelmecen, Nyíregyházán, Kismaroson, Nagymaroson Zebegényen, Budapesten, Bácsalmáson, Pécsen, Tabajdon keresztül egészen a Vas megyei településekig az összes település neve fel lenne tüntetve, ahonnan tömegesen hurcoltak el civil lakosokat szovjetunióbeli kényszermunkára. Így létrehozva egy olyan nemzeti kegyeleti helyet, amilyet a maroknyi, mintegy 150 ezres kárpátaljai magyarság hozott létre Szolyván, az egykori fogolytábor közelében elhurcolt honfitársainak emlékére. Fontosnak tartom még, hogy legyen ennek a témának hazánkban egy állandó múzeuma, kutatóhellyel együtt, hiszen még rengeteg feltárandó munka van, s míg más, második világháborús borzalmakról 70 éve lehet beszélni, s azokat kutatni, addig a Szovjetunióba elhurcoltakról csak 25 éve.

Elegendő idő lesz erre a 2017-ig meghosszabbított emlékév?

– Hogy elegendő lesz-e minderre a 2017. február 25-ig meghosszabbított „emlékév”? Aligha, de reménykedjünk és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy az elhurcoltak iránti történelmi adósságunkból minél többet törlesszünk!

Néder Sarolta