Jár az a hajlott hátú öregember templomról templomra. Szobrot, bútort, festményt restaurál a hegyekben időtlen idők óta. Aprópénzért újít fel mindent, vagy – többnyire – azért sem. Már nagyapám is ismerte, gyerekkorából. Meg is dobálták néha a többi sráccal, ha arra vetődött. Sohasem dobott vissza.
A hálálkodás csak megzavarja, munkájára erősen összpontosít. A szentlélek galambszárnyát átfesti, a feszület szélét átcsiszolja, Jézus lábkörmét kiigazítja, ahol berepedt a fa… A stáció festményeit átolajozza. Ecset, csavarhúzó, szög, csavar mind a zsebében. Most egy húszas évekbeli térdeplő kerül a keze közé. Közben dúdol – a héten odahajoltam hozzá… Mennek az asszonyok… dúdolta. Valaki jön feléd, mondta. Igen… Feléd és mindenki felé. Szemöldökvonással jelzi, ennyit szeretett volna közölni, már nem tart társaságomra igényt. Zavartalanul folytatja megkezdett feladatát. Talán nem is mondott semmit…
Újabb szárnyaszegett angyalt vesz a kezébe, végigsimítja, majd szerszámot kerít elő valamelyik zsebéből. Kicsit kitisztogatja azt a területet, ahová majd a ragasztót és a szárnyat helyezi. Nagy műgonddal illeszti a darabokat össze, és lám, ismét egész lesz.
Jöttek az asszonyok, emberek nagytakarítani már kora reggel. Meglepődtek… A repedések kiigazítva, a galamb szinte röpült az ég felé, a polcon heverő angyalka orcája pirospozsgásabb volt, mint valaha. Az öregembernek nyoma sehol.
