Hosszú évekig nagy sikerrel működött a dunakanyarbeli Ámulat Társulat, amely sokak bánatára feloszlott, ám a magból azóta új virág nőtt. A perpillanat a Dobay Márti Színjátéktér részeként működő társulat a közelmúltban több helyen nagy sikerrel mutatta be a Fegyenckaland című darabját. Most Dobay Márti segítségével pillanthatunk be a kulisszák mögé.
– Miért lett vége az Ámulat Társulatnak?
– Az évek folyamán felhígult a társaság, jöttek-mentek az emberek, én pedig nem voltam elég jó vezető, talán szigorúbbnak kellett volna lennem, ami elég távol áll tőlem. Olyanok kerültek közénk, akik idővel a fejünkre nőttek, végül én kiszálltam, aztán szét is hullott a csapat. Egy részét Burik Robi viszi tovább Szokolyán, az Y Faktorral, meg a kisvasutas programokkal. Ez teljesen rendben is van, mindenki járja csak a maga útját.
– Hogyan éled meg a jelenlegi társulattal folyó munkát?
– Nem könnyű tizenkét ember akaratát harmóniában tartani, mindig létrejön egy kis belső feszültség. Nekem arra kell odafigyelnem, hogy ki mire hogyan reagál. Az emberek, akikkel együtt dolgozom, az évek során megértették, hogy képtelen vagyok főnökösködni, elfogadták a személyiségemhez tartozó könnyedséget. Ez ahhoz kell, hogy felszabadítsam azokat az embereket, akik nem profik és félnek a színjátszástól. Igyekszem empatikus lenni, átvenni a hullámaikat, tisztelettel bánok velük és hagyom, hogy kiteljesedjenek. Csak úgy tudnak színészekké válni, ha ez az oldott hangulat létrejön.
– Ahogy meséled, sokkal összetettebb feladatnak tűnik amatőr társulatot vezetni, mint egy profi színházban rendezni.
– Ez tulajdonképpen nem is egészen színház, inkább egyfajta csoportterápia. Bizonyos szempontból egy mentálhigiénés csoport vagyunk, amelyben mindannyian feltöltődünk. Azt hiszem, csak így lehet jó dolgokat összehozni. Az a tapasztalatom, hogy a játék hevében az improvizációk és a helyzetgyakorlatok által az emberek felszabadulnak és megismerik egy tágabb, színesebb önmagukat. Ettől kitágulnak a lehetőségek önmaguk előtt is, elkezdenek hinni és bízni önmagukban: kiteljesednek. Ez aztán a hétköznapi életükre is kihat.
– Jobban szeretsz amatőrökkel dolgozni, mint profikkal?
– Igen, nekem ez a hobbim. Nem szeretem megmondani, ki mit tegyen, inkább csapatjátékos vagyok: gyerünk, csináljuk, mindenki adja bele, amije van.
– Mennyit próbáltok egy darabra?
– A Fegyenckalandra három hónapig készültünk, nagyon intenzíven, heti két alkalommal, napi öt órát.
– Kik vesznek részt jelenleg a társulat munkájában?
– Felsorolom a neveket kor szerint időrendben, a lányokkal kezdem. Nusi néni volt az egyik alaptagunk, aki tavaly sajnos elment közülünk. Nagyon hiányzik. Az egyik nagymamája volt a társulatnak. A másik Krebsz Hugóné Ági néni, aki egy csomó főszerepet megkap, rengeteg szöveget írunk neki. Aztán Galambos Erika, Strausz Zsóka, Grezsa Klein Mariann, jómagam, a lányom, Glauser Liza és Mile Kamilla. Ami a fiúkat illeti, velünk van Szomráky Pali, Orbán Szilárd, Ungi Kriszián, a technikusunk és fotósunk Ungi Dani, valamint tehetséges zeneszerzőink Őri Kiss Botond, aki zongorán és Berki Ádám, aki csellón játszik.
– Hogyan keletkezett a Fegyenckaland?
– A Fegyenckalandot Ungi Krisztiánnal közösen kezdtük megírni. A vázát mondjuk húsz százalékban, két-három jelenet erejéig egy Rejtő Jenő könyv adja, arra építettük fel aztán a többit. Ahogy jöttek-mentek az emberek a társulatban, mindig átírtam a színdarabot, mert nem lehet ugyanazt a karaktert bárkivel eljátszatni, nem profi színészekkel dolgozunk. Egyébiránt ha kialakul egy nagyjából fix társaság, a darabot teljesen rájuk írom, mindenki olyan karaktert kap, amiben jól érzi magát.
– Nem oly rég felléptetek Budapesten, a Nemzeti Színházban, Verőcén és Kismaroson is a Fegyenckalanddal. Hol adjátok elő legközelebb?
– Március 20-án Nagykátán, a Nemzeti Művelődési Intézet által szervezett színházi szemlén, ahol húsz társulat lép fel. Sajnos akkor Krisztián nem lesz velünk, így megint át kell írni a művet. Áprilisban az A38-on adjuk elő, itt még nincs fix időpont, mert mivel sokan vagyunk, nehéz egyeztetni.
– Milyen terveid születtek a társulattal kapcsolatban?
– Szeretném – és a két zenész fiút ezért is vettük be – visszahozni a színházestélyek kultúráját. Ez azt jelenti, hogy a felvonások előtt, között és után a nézők ehetnek, ihatnak, beszélgethetnek, a lényeg, hogy színház ne egy steril és merev valami legyen, hanem igazi társadalmi esemény. Ebben a darab szereplői is részt vesznek, tehát aki éppen cselédet játszik, az már eleve étellel-itallal kínálva fogadja az érkező nézőket. A színháztermet asztalokkal és székekkel rendezzük be, amolyan kávéházi hangulatban. Távolabbi tervem, hogy a darab végén a zenészek tovább játszanak és a színdarab egy spontán közös bállá alakul, ahol Krisztián betanít egy-két táncot és aztán mondjuk keringőznek az emberek. A Fegyenckaland ehhez abszolút megadja az alaphangulatot, hiszen mindenki jókedvű lesz a végére. Az ehhez hasonló kávéházi estek a XX. század elején voltak divatban. Verőce, lévén, hogy rengeteg művész fordul és fordult meg itt, különösen inspiratív helyszín ehhez.
– Van egyéb álmod is, ami megvalósításra vár?
– A cirkusz-színház. Nagyon közel állnak hozzám a cirkuszosok. Lenyűgöz az, hogy mennyi alázat, önfegyelem, lemondás és munka van egy-egy előadásuk mögött. Itthon sokszor még a napi betevőjükre is alig telik, mégis vállalják ezt az életmódot. A Wertheim és a Richter Cirkuszokban generációkon keresztül remek emberek dolgoznak, de valahogy manapság nem divat cirkuszba járni. Fantasztikus volna az ő tudásukat, jeleneteiket beépíteni egy-egy színdarabba, de mivel folyton utaznak, nehezen tudnának bevállalni ilyen projekteket.
– Dolgoztok új darabon?
– Legközelebb szintén valami kabaré jellegűt szeretnék. Az egyik ötlet, hogy Ungi Dani által készített némafilmeken alapuló, három-, négyszemélyes epizódokat írnánk és adnánk elő. Ezeknek a hangulata szintén a boldog békeidőket idézné. De van egy orosz darab is a tarsolyunkban, amit szeretnénk összehozni. Ez szintén egy komédia; olyan keserédes, fájdalmas, mégis humoros, ahol a viccek mögött ott húzódik az a bizonyos súly, az az igazi oroszos, mélységes élet.
– Mi mindennel foglalkoztál az elmúlt években?
– Rengeteg dologgal. A Visegrádi Lovas Színházzal már nyolcadik éve Mátyás király meséket adunk elő, éjszakai tüzes-lovas performanszokat tartunk, illetve több másik körben is benne vagyok. Előfordul, hogy éppen zenélünk éppen egy kiállításmegnyitón, de sokat dolgozom külföldön is. Éppen, mivel sokfelé sokfélét teszek, adtam azt a nevet ennek az egésznek, hogy Dobay Márti Színjátéktér. Ide tartozik a dunakanyarbeli társulat is.
– A színház teljesen kitölti az életedet?
– Gyakorlatilag igen, de mellette őstermelő is vagyok, medvehagyma pestót és galagonyalekvárt készítek, illetve ellátom az állataimat, az öt bárányomat, a négy lovamat, a négy kutyámat és a három cicámat. Volt egy tehenem is, de azt beletettem a színdarabba. Mármint az árát. Az arab pónimat azért vásároltam, mert szuper szereplő lehet majd egyszer, mondjuk mint unikornis.
– Apropó, te magad hogyan kerültél a színház közelébe?
– Igazából két hobbim volt, az egyik a ló. Gyerekkoromban kezdtem el lovagolni a Budapesti Lovas Klubban, szuper edzőim voltak, igazi vitézek. Tőlük kaptam egy nagyszerű szellemi örökséget és értékrendet, ami aztán meghatározta az egész életemet. Tartást adott. Aztán hirtelen belépett az életembe a második hobbim, a színház. Valamiféle belső késztetésként jelentkezett tizenkilenc éves koromban. Elkezdtem képezni magam, énekórákra jártam, illetve három évig a Mozgásszínházi Műhelybe. Később több színtársulatban játszottam, majd közel kerültem a filmezéshez is, szerepeltem például Szőke Andrásnak a Boldog lovak című alkotásában. Beleszerettem abba a világba, a bohém színészi életbe és a fiatalságomat ebben töltöttem. Létrehoztunk egy színtársulatot, ami a Lopótök nevet kapta, ezzel rengeteg helyen felléptünk, de végül feloszlottunk. A mag viszont együtt maradt, így alapítottunk egy reneszánsz zenekart, amellyel Svájcba is eljutottunk. Egyszer egy ottani színtársulat meghívott egy turnéra, ahol zenészekként szerepeltünk a darabjukban. Lovakkal és echós szekerekkel jártuk az országot, a mottónk pedig az volt, hogy „ohne Wasser, ohne Strom”, azaz „áram és víz nélkül”. Számomra minden kapóra jött, mert jól beszéltem németül, szerettem énekelni és színészkedni, tekerőlanton is játszottam, ráadásul ott voltak a lovak! Hét hónapon keresztül vándor életmódot éltünk, egy helyszínen egy hetet tartózkodtunk, utána továbbálltunk. Rengeteg lehetőséget kaptunk Németország- és Svájc-szerte, de végül haza kellett jönnöm, annyira erős honvágyat éreztem. Pedig ekkor már a csúcson voltunk, évi háromszáz fellépésünk volt és jól is kerestünk. Hazajöttem és gyökeret vertem itt, Magyarkúton.
– Azt látom, hogy te egy végtelenül érzékeny ember vagy, aki minden rezdülésre reagál, és minden impulzusból létrehoz valamit, valami újat.
– Igen, ezért kapok sokszor hülyét saját magamtól.
– Szerinted mennyire lesz fogékony a publikum az ötleteidre?
– Egy perc alatt le tudok mondani bármiről, ha nem működik. Megtanultam az életben, hogy semmihez ne ragaszkodjak. Megpróbálom véghez vinni, amibe belekezdek, mindent beleadok, ami tőlem telik, de ha nem működik, akkor fordítok a vitorlán és elengedem. Az Ámulat Társulatot is elengedtem, nem gondoltam, hogy a maggal újra együtt fogunk játszani, de mindenkinek hiányzott, egy űr maradt a helyén. De ahogy máshoz sem, a színházhoz sem ragaszkodom mindenáron.
– Azt mondtad, ez tölti ki az életedet.
– Ha nem működik, találok más elfoglaltságot. Mindig mindenbe száz százalékosan beleteszem magam, aztán vagy összejön, vagy nem. Időnként nem. Akkor jön egy új lehetőség, új együttműködés, új darab, és akkor abba az irányba megyek.
– A könnyen elengedésed mögött valamilyen filozófia húzódik vagy a személyiséged ilyen?
– Nem azt mondom, hogy nem siratom meg azt, ami elmúlik, de az ember utazó lény. Ami nem megy, nem erőltetem, nem tudok ráharapni a dolgokra, mint valami harci kutya. Lehet, hogy ez nem jó, mert mindig valami újba fogok bele, és túl szerteágazóak azok a projektek, amikkel foglalkozom. Lehet, hogy ha kizárólag a Lovas Színházzal vagy a Fegyenckalandos társulattal foglalkoznék, előbb-utóbb még nagyobb siker lenne.
– Boldog vagy így?
– Igen.
Révuti Norbert
Az interjú a Verőcei Tükörben jelent meg 2016 márciusában. A kismarosi előadásról itt számoltunk be.
