Még csak félúton voltam odafelé, a cipőm átázott, a ruhámat megtépték a bokrok… nem is akartam erre jönni, mégis, mégis. Nem is érek én erre rá. Csak megyek tovább, tudnám minek, mi húz ide, jártam már erre. Tél volt, szarvasok szaggatták a szél fújta rétet patáikkal, aztán csak álltak ott és figyeltek.
Most a kora nyári, hirtelen jött hőségben furcsa erre visszagondolni. Évekkel ezelőtt ősszel jártam erre, de akkor tele volt a rétnek ez a szeglete csipkebokrokkal. Lángolt a domboldal. Nyomuk sincs. Vadfüvek, gizek-gazok lengedeznek a szélben. Aprócska virágok tömegével, foltokban. Már fájón vakítanak. Intenzív sárgák, fehérek.
Egyszer csak ott legelésztek. Lustán, kényelmesen, lomha, meleg testük szívta a napot. Az öreg meg elfeküdt, kalapját a fejébe húzta, úgyse mennek el, ott a kutya, igaz-e. Nem csahol, lapul – de szeme a juhokra tapad.
Sárkányt eregettünk minap. Föl-alá rohangásztunk a poros úton. Az égig szállt a sárkány, el ne engedd, fogjad jól, nézd, újabb lökés, hogy száll, egyre följebb.
Most már éget a nap, felszárítja a tegnapi esőt, elfekszem, de átázik a ruhám, bár mindegy már. Megint figyelnek, érzem. Nyúl szalad keresztül a réten, fülei föl-le, ahogy eliramodik. A távolban, ahol a ligetes-bozót a rétbe ékelődik, ott áll a szarvas. Felülök, de persze már ott sincs. Tán ott sem volt, csak odaképzeltem, ha már idevetődtem, legyen itt minden, de minden.
Letépek egynéhány kis virágot, hazaviszem, lepréselem, nyoma legyen, lenyomata a mai napnak. Meg a tegnapinak, a múlt hetinek, a tavalyinak, a jövő hetinek, meg az utána lévőnek. Örökkön örökké.