Minden tavasszal felmerül a börzsönyligeti kerékpárút és járda gondolata. Minden tavasszal elsóhajtozzuk milyen szép is volna, ha volna. Hétvégenként, mikor tartósan beáll a jó idő, emberek özönlik el az egyetlen járható főutat Királyrét felé.
Széles a kínálat, a botorkáló idős embertől az edzését tartó, verejtékező futóig mindenféle mozgó emberfajta fellelhető a Szokolyai úton ilyentájt. Biciklisták szép számmal, babakocsit toló anyuka, görkorizó kislány, térdzoknis turista, gyermekét kerékpározni tanító apa, a nagy kanyar utáni egyenesben csodajárgányát felbőgető, a garázsból most szabadult motoros, egymással ökörködő, viháncoló gyerekcsoportok, lődörgők, bámészok, néha egy-egy lovas. Ők aztán hol az egyik, hol a másik szélen haladnak, hol mindkét oldalon, az autósok pedig, fú ez közel volt felszisszenések közöttük szlalomoznak.
Az állomástól, a klasszikus értelembe vett falu határig, a régi cserkészházig minden rendben van. De a szép, biztonságos járda itt megszakad és azonnal felmerül, az úton, vagy a síneken dilemmája. Az óvatosabbja lekényszerül a kisvonat pályájára, ami szintén nem veszélytelen. Mondhatni a talpfák távolsága pont nem megfelelő, minden első túl rövid, minden második túl hosszú lépést kíván, a köztük levő kő, pedig bokaficamító, meglehetősen kényelmetlen felszín, főleg ha az ember kutyát sétáltat, vagy épp kisgyermek után rohangál.
Pedig legalább a kanyar végéig a járda szépen továbbvezethető volna. Az újonnan felparcellázott telkek előtt elférne, a kanyar fölött pedig most is vezet egy használható ösvény. Csakhogy, utána kezdődnek a bajok. A gyereküdülőtől kezdve több, mint bajos egy kerékpárút kijelölése. Bal felől a házak, jobbról a vizesárok és a kisvonat miatt nem mehet, talán az erdőn át? így hát, marad az autóút, de legalább a nagy kanyart megúsztuk.
Iványi Zsuzsa