Szeretem ezt a kisboltot- mondja Szabó Katalin, az Óhegyi dűlőben élő vásárló – nincs olyan dolog, amit ne szereznének be, ha kérem. Mindig kedvesek, jókedvűek. Budapesten ilyen nem, vagy csak nagyon kivételes esetben létezik. Itt még érzem, hogy odafigyelnek rám, törődnek velem, fontos vagyok, mint vevő. Miután teljességgel egyetértek Katival, kíváncsi voltam, mit is gondol ugyanerről a Stedra házaspár? Vajon kereskedőnek születni kell, vagy tanulható? Miért áll Stedra János még hetvenen túl is a pult mögött?
– Kedves János, mindig ez a szakma vonzott?
– Jómagam is, és Erzsike is kereskedőcsaládból származunk.1950-ben álltam be a pult mögé, Bartus Feri bácsi volt a mesterem. Már az iskolában látszott, hogy mennyire jól megy nekem a fejszámolás – azt mondták, olyan vagyok, mint a Pataki (híres fejszámoló volt a 60-as években – a szerk). Világ életemben boltban dolgoztam, a kapát nem ismertem. Mivel itt nincs megállás, nagyon nem akartuk, hogy a három fiunk erre adja a fejét. Mást tanultak, de végül ők is itt kötöttek ki. Csabának kocsmája van Szokolyán, Zsolti látja el az egész környék zöldséges boltjait friss áruval, Sanyi pedig ezt a boltot működteti. Mikor láttuk, hogy mégis a kereskedelemben találják meg a helyüket, a magunk módján segítettük őket – szakmai tanácsokkal is, és némi tőkével is, hogy el tudjanak indulni.
– Máshol is volt boltotok a környéken?
– Több helyen dolgoztunk együtt a mamával, – Kóspallagon, Királyréten, Verőcén – míg Krebsz Józsi bácsi -akit nagyon szerettünk – idecsalt, és kérésére elvállaltuk a kismarosi boltot. Szeretünk itt élni, nem mennénk innen máshova. A mostani CBA helyén kezdtük, már az első hónapban megötszöröztük a forgalmat. Akkor kijött a főnököm Vácról, és azt mondta, hogy csinálnak nekünk egy nagyobb boltot. Hamarosan 15 dolgozónk lett, és olyan forgalom, hogy megint bővíteni kellett az üzletet. Évente 10-12 tanulónk is volt, igyekeztem jól megtanítani nekik a szakmát.
– Mi ennek a munkának a titka?
– Mi szívügyünknek tekintjük ezt a foglalkozást, nem csak azért szolgáljuk ki a vevőket, hogy leteljen a munkaidőnk. Ha jól akarja csinálni az ember, ezt nem is lehet másként. Nagyon érdekes, hogy nem mindenki szereti az önkiszolgálást, van, aki igényli, hogy a kezükbe adjuk az árut. Nem sajnáltuk az időt arra sem, hogy gyerekeinknek átadjuk a tapasztalatainkat. Elmentünk mondjuk egy vasárnap délután, és magyaráztuk, hogy ezt így kell, ezt úgy kell csinálni. Azt akartuk, hogy ők is jó szakemberek legyenek. Sokat tanultam én is az apósomtól, aki nagyon jó hentes volt – ezt Csaba fiunk például kiválóan megtanulta, príma hurkát készít.
– Nektek mi a véleményetek a kismarosi vásárlóközönségről?
– Mondhatom, hogy mi is meg vagyunk elégedve. Néhány embernél ugyan érzünk némi kis irigykedést, de ez elenyésző. Igyekszünk ugyanúgy kiszolgálni azt is, aki csak egy évben egyszer ugrik be hozzánk, és azt is, aki rendszeres vásárlónk. Azt vettük észre, hogy nagyon szeretnek a börzsönyligetiek idejárni. Feltételezzük, hogy azért, mert Pesten már az ilyesféle kereskedelem eltűnőben van. Arról nem beszélve, hogy kedvelik a jó szokolyai házikenyeret, a füstölt házi szalonnát. Fontos nekünk a személyes kötődés, a vásárlók megbecsülése, hiszen mi belőlük élünk, kedvesnek kell lenni hozzájuk. Néha előfordul, hogy kihoznak a sodromból, de soha nem mutatom, hiszen ezen a pályán nem szabad megsértődni. Miután sokan járnak ide, és azt látjuk, hogy beszélgetnek itt az udvaron, azt tervezzük, hogy felállítunk egy kávé-automatát, letettünk egy asztalt néhány székkel, hadd beszélgessenek kicsit a fiatalasszonyok kávézás közben.
– Mivel foglalkoztok a szabadidőtökben?
– Nehezen szánjuk rá magunkat, hogy elmenjünk. Van üdülési csekkünk, de nem tudjuk elköltetni. Régebben vásároltunk egy nyaralót, oda leutazunk időnként, ott is nagyon jó szomszédjaink vannak. A mama meg szeret a nyugdíjasokkal kirándulni. Sőt, az unokák közül már hármat elvitt Párizsba is. Talán azért is utazunk kevesebbet, mert nem nagyon szeretjük a vendéglői kosztot.
– Akkor biztosan azért van annak híre, hogy Erzsike nagyszerű háziasszony, kiválóan süt és főz.
– Erre csak azt tudom mondani, hogy mi 52 éve vagyunk házasok. 52 éve ugyanazt az ételsort eszem, és biztos vagyok abban, hogy ha elém tálalnak különféle ételeket, kiszúrom a feleségem főztjét. Halad a korral, még Stahl Judit receptjeit is ki szokta próbálni. Nem is tudom, mi lenne velem e nélkül, mert főzni azt aztán végképpen nem tudok. Ő viszont nemcsak nagyon jóízűen, hanem takarékosan és előrelátóan főz. Komolyan mondom, a legegyszerűbb paprikás krumplit is élvezettel eszem.
– János, azt hittem, hogy Erzsike fog többet beszélni, de úgy látom, ebben te viszed a prímet. Hagyjuk, hogy az unokákról végezetül ő meséljen.
– Hat unokánk van, három fiú, három lány. A legnagyobbik, Szabina, aki Amerikában modellkedik, és szépségversenyeken nyert, a nyáron férjhez megy. Bence már leérettségizett a Boronkayban, a számítógépek világa érdekli. Emese u
gyanott középiskolás, mellesleg kiváló kézilabdás. Kristóf harmadikos általános iskolás, ügyes, szófogadó kisfiú, nagy focista. Flóra még óvodás, talpraesett, eleven kislány, nagyon hasonlít rám. A legkisebben, Leventén máris látszik a kereskedői véna: megy az anyjával a boltokba, és azonnal észreveszi, ha a polcon kevesebb az áru. Nagyon aranyos, jó gyerekek.
A beszélgetés végén természetesen János saját készítésű borával koccintottunk, és nem hagytuk ki Erzsike családi fényképgyűjteményét sem. Betértünk a boltba is, ahol Sanyi és munkatársa, Zsuzsi végezték a mindennapos tennivalókat. Búcsúzáskor jó egészséget kívántunk a Stedra házaspárnak, örültünk, hogy kicsit többet megtudhattunk róluk.