Macskakő és medicinka?

Az Internet világában minden egyszerűbb. Pillanatok alatt találtunk olcsó(!) belvárosi szállást, nem is akárhol: a hotel a Moldva folyón hajóként ringatózott, neve: Florentina (Florentina Ship Hotel in Prague) Bőven elég volt alvásra, tisztálkodásra, és bőséges reggelire, fejenként napi 20 euróért. Gyanítom, hogy nyáron azért jobban ki kellett volna nyitnunk a pénztárcát. A hajókabin ablakából pont a várra láttunk rá, úgyhogy a legkritikusabb turista sem találhatott volna megfelelőbb szálláshelyet. Arról nem beszélve, hogy az autót is kedvező áron tudtuk parkoltatni közel a Moldva-parthoz.

Az idő is kegyes volt hozzánk. Hétágra ugyan nem sütött az őszi nap, de nem esett, nem fújt, és nagy sétákhoz ennél jobb időt rendelve sem kaphattunk volna. Nyakunkba vettük a várost, és az első, amibe beleakadtunk, a zsidó temető volt. Ennek érdekessége, hogy egyrészt a város kellős közepén van, másrészt az 1700-as évek közepén temetkeztek bele utoljára. Csak a temetőbe nem lehet bemenni, kemény 300 koronát szurkoltunk le, ehhez ugyan több múzeumot is megnézhettünk, mégis nagyon soknak találtuk. A turisták kiszipolyozásának ez volt az első állomása.

A nagy ijedtségre gyorsan elmentünk az U Flekuba. Biztosan nincs olyan magyar, aki megfordult Prágában, de nem fordult meg a nevezett kocsmában. A pincér mézes-mázos szavakkal, és egy kupica Becherovkával fogadott, amit mi nagy kegyesen el is fogyasztottunk. Ettünk- ittunk, újra jött a pincérünk a medicinkával (még szerencse, hogy annyira azért nem szerettük).Óva intünk mindenkit ettől az orvosságtól! Mert a fizetésnél sajnos kiderül, hogy ez egyáltalán nem üdvözlő-ital, és keményen fölszámolnak érte 89 koronkut, ami napi árfolyamon 1070 Ft-ot jelent. Szóval, az U Flekuval is csak óvatosan, bármilyen finom a helyben főzött barnasör, és bármilyen varázslatosan is húzza el a nótánkat a harmonikás.

Másnap az első utunk a Károly-hídra (Károly Híd – Prága) vezetett. Csak úgy zsongott a turistáktól, ámbár ugye nem főszezon volt. Bámészkodtunk és hallgattuk a zenészeket, simogattuk a szerencsét hozó domborműveket; jöttek-mentek a hajók,villantak a vakuk. Zegzugos utcácskákon ballagtunk föl a várba, igyekeztünk, hogy a déli őrségváltásra odaérjünk. Jócskán összegyűlt a tömeg erre az időpontra, mi pedig jót mosolyogtunk, – bármilyen hivatalosnak is tűnt a dolog, – és leszögeztük: a férfiak szeretnek katonásdit játszani. Még meghallgattuk a kapu mellett játszó zenekar néhány műsorszámát, amelynek a hangulatát vissza sem lehet adni. Remélem, Kati lefotózta őket, mert fantasztikus látványt nyújtottak, élükön a Ferenc József bajuszt viselő klarinétossal. A Szent Vitus Székesegyházról (Szent Vitus-székesegyház) minden megjelenik, amit érdemes róla tudnunk szakszerű és hozzáértő megfogalmazásban. A látvány azonban felülmúlt minden előzetes képet és leírást. Az Aranyművesek utcáját jövő tavaszig renoválják, így csak a helyette megtekinthető kiállítást lehet látogatni. Ezt bizony sajnáltuk, különösen Cserni Kati miatt.

Ezután hová is ültünk volna be egy jót enni, mint a Czerni-vendéglőbe? (ez persze költői kérdés, mert a vendéglőt nem a Czerni családról, hanem a Fekete Sasról nevezték el) Amely igazi, tőről metszett cseh vendéglátó helyiség, baráti árakkal, ámbár rendkívül elsózott étellel, mely szerintünk azért nem volt véletlen. Innentől kezdve csavargással folytattuk, megnéztünk minden kis boltocskát, ami az utunkba került. A választék a cseh iparművészet remekeiből áll: üveg és kristály, marionett bábuk, ékszerek, kézművesek portékái. Sokszor azt gondoltuk, aranyárban. De létezhet-e, hogy nem viszünk haza valamilyen apró emléket magunkkal? Ugye, hogy nem? Arról nem is beszélve, hogy mihelyt az árak ki voltak írva Euroban, már meg is egyeztünk, hogy nem is olyan drága. Így velünk sem jártak rosszul az árusok.

Jól elfáradva battyogtunk vissza a hajóra, s láss csodát! Ha megbeszéltük volna, akkor sem találkoztunk volna pontosabban össze Judittal és Péterrel, a kismarosi szomszédságban lakó kedves építészpárral. . Na, erre koccintanunk kellett, éppúgy, mint Haraszti Bánk megszületésére. Megígérték, hogy ők is leírják élményeiket, és fölteszik a honlapra a képeiket. Koruknál és érdeklődési körüknél fogva nyilván mást fognak bemutatni Prágáról.

Másnap pedig: irány haza! Muszáj megemlítenem Staud Katit, aki száz férfit meghazudtolva tájékozódott és vezetett több száz kilométert, úgy, hogy el sem tévedtünk, még egy félszer sem. Hazafelé jókat pletykáltunk, mert ki a fene bír ennyi időt hallgatni, majd betértünk a vicces Malacka (Malacky) nevű kisvárosba, kinyújtóztatni fáradt tagjainkat.

Egyszóval jó kis túra volt. Sehol nem feszített az idő, majdnem mindent megnéztünk, amit akartunk. Lábunk ugyan megroggyant néha az apró macskaköveken, de Prága utolérhetetlen, kihagyhatatlan. Nemhiába hívják Arany Prágának, amit a tapasztalatok után Prága, te drága! kifejezéssel pontosítottunk. Irigyeltük egy cseppet a cseheket: a fővárosuk tiszta, derűs és nyugalmas. És bármennyire magyar a szívünk, csendben megkérdeztük egymást: mikor mondhatjuk majd el – hasonló adottságai mellett – ugyanezt Budapestről?