Szunnyad a kis rügy elbújva még,
álmát csak néha zavarja a kósza napsugár,
hideg szelek bújócskáznak még a csupasz fa ágán.
Az ég nappal szikrázón kék,
az éj hidege befagyasztja még a pocsolyák vizét,
de a fű sarja kiverekszi magát,
hívja, szólítja a gyenge napsugár.
A levegőben füst érződik már,
mert megkezdődött a nagytakarítás.
Égnek a réteken a száraz füvek,
nád bugáján szalad a láng,
Hamu alatt élet éled, igyekszik felfelé,
az ébredő tavasz,és a nap felé.
A fenyők bölcsen bólogatnak,
magasukból látják, mit hoz a holnap,
Tobozok közt, vadgalamb pár összebújva
csak a jelre vár.
A tél minden mérgét kiadva, fáradtan hever,
utolsó próbálkozással gyéren hulló havat kavar,
de valójában tudja már,
az ő ideje lejárt.
Helyét átadja a vidám tavasznak,
ki ébreszti a szunnyadó rügyet,
befesti zöldre a rétet, a hegyet,
fészket rak a búgó gerlepárnak,
élettel tölti be a szép természetet,
reménnyel tölti meg az emberi szívet.
Kismaros, 2011-03-06
