Az, hogy mit nevezünk hazának, nem könnyen definiálható. Elviselhetetlen terheket hordoz ez a szó, szinte már nem is látszik a sok ráaggatott felesleg alatt.
Hasonló a helyzet vele, mint a szeretettel mint szóval, amely mára olyannyira üressé vált, hogyha valahol elhangzik, biztosak lehetünk benne, hogy az, aki kimondja, valójában egész másra gondol. A haza szó devalválódása az utóbbi időkben érte el mélypontját. Egyfajta retorikai fogássá vált, amelyet a különböző politikai és ideológiai irányzatok a maguk érdekeinek megfelelően használnak fel. Miközben ez a szó egyike a legfontosabb szavaknak, illetve az, amit ez a szó takar, az egyik legfontosabb emberi szükségletre irányítja a figyelmünket. Az ember, amikor megérkezik erre a világra, egyedül van és fél. Nem is tehet másként, hisz az a tér, amelybe érkezett, tökéletesen ismeretlen és általában félelmetes a számára. Életének első éveiben, leginkább az első tíz évben vésődik belé (sok minden más mellett) annak a fizikai térnek a látványa, amelyben él, ami körülveszi. Hogy milyen ez a tér, egyáltalán nem mindegy. Feloldhatatlannak tűnő dilemma számomra, hogy az a tágabb külső környezet, amit hazának nevezek, a hozzá kapcsolódó érzelmi töltetű élmények révén, vagy a tőle, illetve belőle érkező sugallatok és áramok hatására válik-e jelentőségteljessé. Hajlok arra, hogy mindkettőt elfogadjam, mint egyszerre, egymás mellett működő és egymást kiegészítő hatásokat. A haza tehát az, amely megtalál engem, és az, amit én találok meg. A létezésnek egy olyan alapvető fontosságú talapzata jön létre így, ami nélkül az élet nehezen képzelhető el. Mindehhez azonban munka kell, figyelem, érzékenység és koncentráció, valamint az a képesség, amelynek birtokában képesek vagyunk elválasztani a ténylegesen létezőt attól, amit szeretnénk belelátni, beleérezni egy tájba. A haza élménye nem magától értetődő. A haza megtapasztalásáig el kell jutni. A haza megtapasztalása szellemi munkát kíván.
A völgy, amelyről beszélni szeretnék, geográfiai szempontból jelentéktelen terület Nem rejt úgynevezett látnivalókat, botanikai vagy földtani érdekességeket. Egy körülbelül két kilométer hosszú, nagyjából észak-déli irányú, dél felé szűkülő horpadás. Északi kijárata egy fennsíkba torkollik, a déli pedig a Duna-menti ártéri mezőkre néz. Kétoldalt alacsony, alig háromszáz méteres, hosszan elnyúló dombok határolják. A völgy egy patakról kapta a nevét, amely nagyjából a közepe táján fakad. Úgy hívják: Hatló-patak-völgye. A névadó patak forrását nem sikerült megtalálnom, pedig többször átkutattam azt a területet, ahol a forrást sejtettem. Azt, hogy nem sikerült rábukkannom, szimbolikusnak tekintem, annak megerősítéseként, hogy dolgom van még arra, hogy újra és újra a keresésére kell indulnom. Mindig van egy pont, ahol elvesztem a vékony vízerek nyomát, hiába keresem a gyertyánok gyökerei között. A Hatló-patak-völgye valaha mezőgazdasági terület volt, gyümölcsösökkel, málna- és szőlőültetvényekkel, magasabban fekvő részein kaszálókkal. Körülbelül ötven éve hagytak fel művelésével. Anyai nagyszüleimnek is volt itt málnásuk, szőlőjük, kaszálójuk. Azt, hogy pontosan mióta voltak itt földjeik az ő felmenőiknek, nem lehet megtudni, annyi viszont gyanítható, hogy valószínűleg a sváb ősök betelepülése, tehát a XVIII. század második fele lehet a homályos időpont. Ami azt jelenti, hogy körülbelül kétszázötven éve vagyunk jelen ebben a völgyben. A kétszázötven év túlnyomó része a völgy erdei talajának izzadságos feltörésével, porhanyításával, trágyázásával, szőlőmetszéssel, kaszálással, szüreteléssel telt. Anyám gyerekkorában ért véget völgybéli jelenlétünknek ez a periódusa. Első emlékei teremtik meg a folytonosságot a XVIII. század második felével, hisz azok a munkák, amelyeknek gyerekkorában részese volt, ugyanúgy zajlottak, mint az első időkben. Aztán fél évszázad szünet következett.
Nagyjából tíz éve, hogy rendszeresen kijárok a völgybe, és kutatom jelenlétünk rejtett nyomait. Azt keresem, amit itt hagytak magukból azok, akikről csak néhány szakadozott peremű, homályos fénykép maradt, vagy annyi sem. Az erdő és a patakvölgy csendjében, a dagonya víztükrének fényeiben próbálom fellelni lényük esszenciáját, a múlhatatlan középpontot, amelyen keresztül össze vagyunk fűzve mindannyian. A haza, illetve az, amit ez a szó a számomra jelent, valahol ott rejtőzik a Hatló-patak-völgyében.
Győrffy Ákos
