Fent…

0
154
7_NH_hegyrl__Magas_TaxHetek óta nem látni a Napot. Köd van és félhomály, mintha folyamatosan alkonyodna. A Kárpát-medencében megszokott ez a jelenség. A felhők ráülnek a vidékre, és aztán nem mozdulnak. Eltelhet akár egy hónap is úgy, hogy a felhőtakaró nem oszlik szét, csak gyűlik alatta a méreg, a szmog. Az állandó derengés nincs jó hatással az emberre. Aki hajlamos a depresszióra, biztos lehet benne, hogy ez az időszak felébreszti benne a démonokat. Ha kinézünk az ablakon, nem evilági tájat látunk. A köd és a tompa, szürke fény olyan hatást kelt, mintha valami köztes világba csöppentünk volna, ahol kísértetek élnek örökös télben, távol a Naptól.

Lehangoló, búskomor időszak, egyfajta büntetés valamiért, amiről nem sokat tudunk. A fény átmeneti távolléte máris érezteti hatását. A gondolatok sötétülnek, egyre erősebben szorítja az a bizonyos jeges marok a gyomrunkat. Egy kis ízelítő a pokolból, az állandó, jeges homályból, ahol a baljóslatú ég alól nincs menekülés.

 

Magyarországot a lehető legsúlyosabb mértékben sújtja ez a légköri jelenség. Mivel főként lapos, alföldi jellegű az ország, esélyünk sincs rá, hogy kilássunk a ködből. Tűrni kell, míg el nem oszlik magától. Az ország területének túlnyomó része mélyen a ködtenger alatt rejtőzik, felülről nem is látszik semmi belőle. A köd nagyjából nyolcszáz méteres magasságig tart, fölötte ragyogó és szikrázó az ég, felhők sehol. Nyolcszáz méter fölötti hely viszont gyakorlatilag alig van az országban, az ilyen helyek aránya biztosan nem éri el az egy százalékot. A Dunántúlon az Írott-kő, az Északi-középhegységben a Börzsöny, a Mátra, a Bükk és a Zemplén legmagasabb csúcsai. Ezek is csak éppen hogy kilátszanak belőle, legfeljebb száz-százötven méterrel magasodnak a piszkosszürke felhők fölé. Ilyenkor látszik igazán, mennyire alacsonyak a hegyeink, a megmaradt középhegységek. Előfordul, hogy a felhőtenger fölött elnézve megpillanthatjuk a távoli, elszakított hegyláncokat, a Magas-Tátrát, az Érchegységet, a Selmeci-hegyeket. A hótól szikrázó, távoli, ragyogó vonulatok látványa megnyugtató. Egyben látszik, ami rég nincs már egyben, a köd és a felhők eltüntetik a határokat, a gyárkéményeket, a panelházak hullaszürke tömbjeit.

 

59_NH_fell_Naszly

 

A hegy valóságos és szimbolikus szerepe, a hegy jelentősége ilyenkor mutatkozik meg igazán. Ilyenkor, amikor a táj nagy része a láthatatlanban tűnik el, a mérgekkel telt ködleplek alatt. A hegy, a megfelelő magasságú hegy az egyetlen hely ilyenkor, ahonnan látni az égboltot, látni a Napot, látni a csillagokat. A hegy köt csak össze bennünket az égitestekkel, az égi jelenségekkel, magával az Éggel.

 

Baktatunk fölfelé barátommal a Nagy-Hideg-hegyre. A köd csak hétszáz méter fölött, Magas-Taxot elhagyva kezd ritkulni. Az ég itt-ott átdereng már a dérlepte bükkfák ágai között. Igazi átmenet nincs, nem fokozatosan ritkul a felhő, hanem egyszer csak eltűnik, felszívódik, mintha nem is lett volna. Kinyílik a tér, betódul a szemünkbe a fény. Először pislogunk csak, idő kell, míg ismét megszokjuk a világosságot, a kék határtalanságot. Hetek óta nem láttuk már az eget. Úgy éltünk, mint a giliszták. Ilyenkor érezni, mennyire fontos a fény, a ragyogó tágasság, mennyire ez az ember természetes közege. Tartósan fény nélkül élni egyet jelent a halállal, a puszta vegetálással. A szellem kialszik, marad a test a maga nyers funkcióival.

 

5_NH_hegyrl_Naszly

 

Boldog arcokat láttam odafent, a turistaház teraszán. A Nap felé fordultak behunyt szemekkel. Alattunk, ameddig a szem ellát, kékesszürke ködlepel. Mintha valami északi, nyugtalan tenger vize lenne, kitölti a látóhatárt. A ködlepel alatt emberek milliói, akik mit sem tudnak erről a kábító ragyogásról idefent. A környező csúcsok dérlepte erdőkkel borított üstöke látszik csak, a Magosfáé, a Nagy-Inócé, a Csóványosé. Fent vagyunk. Alattunk a köd, ahová nemsokára visszatérünk. De addig még, mint az istenek, sütkérezünk a fényben, és nem gondolunk a félhomály mocskos függönyeire, amelyek elnyelnek hamarosan újra, akár a többieket mind.

Győrffy Ákos
Fotók: Aradi Szilveszter