Dunakanyar

Emlékezés a Karay-Krakker családra

Írta:

2011-09-25

673

Szeptember 25-ig lesz nyitva a Váci Levéltár által rendezett kiállítás, amely két váci polgármesterről ? apáról és fiáról ? emlékezik meg a váci Művelődési Házban. Nem tisztünk most a kiállítást méltatni, hiszen ezt már megtették mások. Ízelítőt kaphattunk a háború előtti képviseleti munkáról, a polgármesterek működéséről és felelősségéről. Jó volt látni mindezeket.

Aki viszont a írások, képek, tárgyak, mögött megbújik – ő Karay-Krakker Baba, a fenti polgármesterek közvetlen leszármazottja, – nos az ő élete is kész regény. Meg is beszéltem Dr. Cserni Istvánnéval szül. Akkermann Veronikával, hogy meséljen édesanyjának izgalmas és fordulatokban gazdag életéről. Ehhez az interjúhoz szánom a kiállítás-megnyitón elhangzott szavakat és képeket ? mintegy kedvcsinálónak.

?Mint a legidősebb unokát, engem ért az a megtiszteltetés, hogy néhány gondolatban elmondhassam, mit jelent számunkra egy olyan családba beleszületni, melynek tagjai beírták nevüket a történelembe.

Bár dédszüleinket mi már nem ismertük, édesanyám és két testvére elbeszélései, valamint a sok szép fénykép és nagymamánk történetei alapján pontos képet kaptunk családunk életéről.

S hogy számunkra ez mit jelent?

Először is egy ódon házat a Klein Károly utcában, mely mára már visszakapta

a Flórián utca nevet, az antik bútorokat, a ház titokzatos zegzugait, melyek között remekül lehetett bújócskázni, nagy kincsvadászatokat a fiókokból előkerülő báli ruhák között, mely játékot mi maskarázásnak hívtunk, és mindenek előtt nagymamánk történeteit.

Szájtátva hallgattuk érdekes elbeszéléseit bálokról, estélyekről, emberekről, kapcsolatokról a régi világból. Később, amikor már nagyobbak lettünk a háború borzalmairól mesélt, és arról, hogy miként vesztette el a család mindenét. Az iskolában ugyan mi másképp tanultunk ezekről az eseményekről, de akkoriban nem tulajdonítottunk ennek a dolognak nagy jelentőséget.

Számunkra nagymamánk meséi egy csodálatos világot tártak fel, melyeknek egyik főszereplője mindig dédnagypapánk volt, akit mi csak Apapinak ismerünk, és aki a nagy festményről minden alkalommal csendes szemlélője volt az eseményeknek.

Nagymamánk nagyon szép kort élt meg. 94 éves korában 3 lánya, 6 unokája és 10 dédunokája kísérte utolsó útjára. Temetése napján egész nap zuhogott az eső. Csupán arra a 10 percre sütött ki a nap, amikor urnáját végső helyére, szülei mellé helyeztük. Akkor eszembe jutottak szavai, miszerint ne sirassuk, ha meghal, hiszen nagyon szép élete volt.

Számunkra ő valóban nem halt meg. Mindannyiunk otthona őriz valamit tőle: néhány bútordarabot, festményt, kisebb emléktárgyakat. S e tárgyak mesélnek tovább. Szinte nem telik el nap, hogy nagymamánk szavait ne idéznénk, ne emlékeznénk rá. Pozitív életszemlélete, életöröme, temperamentuma felejthetetlen számunkra. S talán ez a lényeg. Idézzük gyermekeinknek, adjuk tovább a családi történeteket, csodálva nézegetjük a régi fényképeket, és emlékét örökké őrizzük.

Reméljük, mindezeket a mi gyermekeink is viszik tovább.?

Heinczné Cserni Katalin

Fotók: Heincz András