Úgy indult, mint egy átlagos vasárnap délután. Igaz, szeptember vége lévén szokatlan volt rövid ujjúban ücsörögni a kertben, de roppant mód kellemes. Távoli kutyaugatás, egy autó berregése, majd a tespedt csend, ami csak vasárnap délután lehetséges. A gyerekek pihennek ilyenkor, a felnőttek ebédutáni sziesztájukat töltik. Hol van már a leves? hallom valahonnan. Két óra van… jól megkéstek vele.
Először hatot számoltunk össze, majd mikor a kerítéstől idébb baktattak, kiderült, heten vannak. Fiatal kocák tán, vagy legalábbis süldők, kicsinyek nélkül, s olyan fújtatással, röfögéssel, ahogyan az az ‘egy kis malac, röf-röf-röf’-ben meg van írva.
Feljöttek a kertbe, kicsit turkáltak lent, aztán szép komótosan felcammogtak a rózsakertbe, szétnéztek ott is… s a ház mellett feljöttek s kimentek az utcára. Ott bóklásztak keveset, majd a szomszéd kertjét végigszaglászták, s meglelték az átjárást az utca túloldalán arra az elhagyatott telekre, ahová sokan hordják az avart… volt ott dőzsölés, hajjaj! Micsoda kincsesbánya lehet ott.
Kötelező fotók persze, meg álmélkodás – ilyen nincs, még télen sem tán, hogy fényes nappal…
A kávém persze ekkorra már kihűlt, de igazából kit érdekel. A versek csendben felmelegedtek a könyv borítója alatt. S lehet agyalni, vajon mit kerestek, mit találtak itt, ahol annyi ember, motor, autó, quad (!) s miegyéb csap zajt szinte folyamatosan…
Újabb makk pottyant le mellettem, emlékeztetve, hogy gyűjteni kell még majd télire. Lassan megindult a délutáni forgalom – mindazok, akik péntek délután idecsobbantak, felsöpörtek, bezártak, s lehömpölyögtek. Kertjeikbe bátran kutat majd a bájosan suták hada…
